A túlzott kedvesség árnyoldala: Egy tanulságos történet

„Anna, kérlek, segíts már nekem ezzel a prezentációval!” – hallottam meg a főnököm hangját a hátam mögül. Már megint. Mindig én vagyok az, akit megkérnek, hogy maradjon túlórázni, hogy elvégezze mások munkáját. És én mindig igent mondok. Miért? Mert nem tudok nemet mondani. Mert azt hiszem, hogy ha kedves vagyok, akkor majd szeretni fognak. De vajon tényleg így van?

Az irodában mindenki tudja, hogy rám mindig lehet számítani. Ha valaki elakad, ha valaki nem ér rá, ha valaki hibázik – Anna majd megoldja. De mi történik akkor, amikor Anna már nem bírja tovább? Amikor Anna már nem tudja elviselni a terhet, amit mások ráraknak?

Egyik este, amikor már mindenki hazament, és én még mindig az irodában ültem, a könnyeim elkezdtek potyogni. Nem tudtam megállítani őket. A fáradtság, a stressz és az érzés, hogy senki sem értékel igazán, összetörtek. Miért nem tudok egyszerűen nemet mondani?

Otthon sem volt jobb a helyzet. A férjem, Péter, egyre távolságtartóbb lett. „Anna, miért nem vagy soha itthon?” – kérdezte egy este. „Mindig másokkal törődsz, de velünk soha.” A szavai fájtak, mert igazak voltak. Annyira próbáltam mindenkinek megfelelni, hogy közben elfelejtettem a legfontosabb embereket az életemben.

A családi vacsorák is egyre ritkábbak lettek. A gyerekeim is észrevették a változást. „Anya, miért nem játszol velünk többet?” – kérdezte a kislányom, Zsófi. És én csak kifogásokat kerestem: „Sok a munka, drágám.” De valójában csak féltem attól, hogy ha nemet mondok másoknak, akkor elveszítem a szeretetüket.

Egy nap aztán minden megváltozott. Az irodában egy új kolléga érkezett, László. Ő volt az első ember hosszú idő óta, aki észrevette, hogy valami nincs rendben velem. „Anna, jól vagy?” – kérdezte egyszer ebédszünetben. És én nem tudtam hazudni neki. Elmondtam neki mindent: a túlórákat, a családi problémákat, az érzést, hogy soha nem vagyok elég jó.

László meghallgatott és azt mondta: „Anna, néha muszáj nemet mondani. Nem önzőség az, ha vigyázol magadra.” Ezek a szavak mélyen megérintettek. Talán először életemben valaki azt mondta nekem, hogy fontos vagyok.

Ettől kezdve próbáltam változtatni. Kezdtem apró lépésekkel: nemet mondtam egy-egy plusz feladatra az irodában. Otthon pedig igyekeztem több időt tölteni Péterrel és a gyerekekkel. Nem volt könnyű. Minden alkalommal bűntudatom volt, amikor nemet mondtam valakinek.

De lassan kezdtem érezni a változást. Péter újra mosolygott rám reggelente. A gyerekeim örömmel fogadták az esti meséket és játékokat. És én is kezdtem jobban érezni magam.

Egy nap aztán László odajött hozzám és azt mondta: „Látom rajtad a változást. Büszke vagyok rád.” Ezek a szavak megerősítettek abban, hogy jó úton járok.

De vajon meddig tart ez az érzés? Meddig tudom fenntartani ezt az új életmódot? Vajon tényleg lehetséges úgy élni, hogy közben vigyázok magamra és másokra is? Vagy ez csak egy illúzió? Az élet tele van kérdésekkel és bizonytalanságokkal. De talán most először érzem úgy, hogy képes vagyok szembenézni velük.