Amikor a Második Férjem Lánya Átlépte a Határt, Nem Volt Más Választásom, Mint Megkérni, Hogy Menjen El

„Nem bírom tovább!” – kiáltottam Péternek, miközben a konyhában álltam, és próbáltam összeszedni magam. A kezem remegett, ahogy a kávéscsészét szorongattam. Anna már megint későn jött haza, és ezúttal egy vadidegent hozott magával. „Ez az én házam is!” – válaszolta Péter dühösen. „Anna csak próbál beilleszkedni.”

Első házasságom Zoltánnal nem volt tökéletes. Egy háromszobás házban éltünk, amit a nagymamámtól örököltem. Azt hittem, hogy ez az otthon majd összetart minket, de tévedtem. A válás után a lányunk velem maradt. Az igazi problémák akkor kezdődtek, amikor az anyósom úgy döntött, hogy hozzánk költözik. Hat hónap múlva Zoltánnal elváltunk.

Azt hittem, hogy második házasságom Péterrel majd boldogságot hoz. Eleinte minden rendben volt, de aztán Anna beköltözött hozzánk. Péter lánya egy másik városból jött, hogy új életet kezdjen Budapesten. Eleinte örültem neki, hogy segíthetek neki beilleszkedni, de hamar rájöttem, hogy ez nem lesz könnyű.

Anna minden este későn jött haza, és gyakran hozott magával barátokat anélkül, hogy előre szólt volna. A házunk hamarosan egy állandó buli helyszínévé vált. Próbáltam beszélni vele erről, de mindig csak legyintett és azt mondta: „Anya, ne aggódj már annyit!”

Egyik este különösen rosszul sikerült. Anna egy hangos társasággal érkezett haza éjfél után. A zene dübörgött, és a nevetésük betöltötte az egész házat. A lányom sírva jött át a szobájából: „Anya, nem tudok aludni!” – panaszkodott.

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Másnap reggel leültem Annával beszélgetni. „Anna, meg kell értened, hogy ez így nem mehet tovább” – kezdtem óvatosan. „Ez nem csak a te otthonod, hanem másoké is.”

Anna csak vállat vont: „De apa azt mondta, hogy itt maradhatok addig, amíg szükségem van rá.” Éreztem, hogy a düh elönti az arcomat. „Igen, de vannak szabályok!” – vágtam vissza.

A beszélgetésünk nem vezetett sehova. Anna továbbra is úgy viselkedett, mintha minden rendben lenne. Péter pedig mindig megvédte őt: „Ő csak fiatal és próbálja élvezni az életet” – mondta nekem.

Egy nap azonban minden megváltozott. Anna egyik barátja véletlenül eltörte a nagymamám régi porcelánvázáját. Ez volt az utolsó emlékem róla, és amikor megláttam a darabokat a földön, valami eltört bennem is.

„Anna!” – kiáltottam dühösen. „Ez már túl sok! Nem tiszteled a házunkat és az emlékeinket!”

Anna csak bámult rám nagy szemekkel: „Sajnálom… nem akartuk…”

De már késő volt. Tudtam, hogy meg kell hoznom azt a nehéz döntést. „Anna, azt hiszem, jobb lenne, ha keresnél egy másik helyet lakni” – mondtam halkan.

Péter dühösen nézett rám: „Hogy teheted ezt vele? Ő is a családunk része!”

„Tudom” – válaszoltam könnyeimmel küszködve. „De ez így nem mehet tovább. Mindannyiunknak szüksége van egy kis nyugalomra és tiszteletre ebben a házban.”

Anna végül elköltözött egy barátjához. A ház csendesebb lett, de a szívem nehéz maradt. Vajon helyesen cselekedtem? Megmentettem-e ezzel a családunkat vagy csak még nagyobb sebeket okoztam? Ezek a kérdések kísértenek minden nap.