Egy Anya Tévedése: Fiam Házasságának Kibontakozó Valósága

„András, biztos vagy benne, hogy ő az igazi?” – kérdeztem tőle egy este, amikor a konyhában ültünk, és a vacsorát készítettem. Az arca elkomorult, és tudtam, hogy nem örül a kérdésemnek. „Anya, Laura csodálatos nő. Miért kételkedsz benne?” – válaszolta halkan, de határozottan.

Aznap este nem tudtam aludni. Az ágyban forgolódtam, és próbáltam megérteni, miért van bennem ez a furcsa érzés. Amikor először találkoztam Laurával, kedvesnek és figyelmesnek tűnt. De ahogy telt az idő, egyre több apró jelet vettem észre, amelyek aggasztottak. Talán csak túlgondolom – próbáltam magam nyugtatni.

A következő hónapokban András és Laura kapcsolata egyre komolyabbá vált. Az eljegyzésük híre gyorsan terjedt a családban, és mindenki izgatottan várta az esküvőt. De én nem tudtam szabadulni a kételyeimtől. Laura gyakran volt távolságtartó velem szemben, és néha úgy éreztem, mintha valami titkot rejtegetne.

Egy nap, amikor András dolgozott, Laura átjött hozzánk egy csésze kávéra. „Beszélhetnénk?” – kérdezte hirtelen, miközben a nappaliban ültünk. „Természetesen” – válaszoltam kíváncsian.

„Tudom, hogy nem bízol bennem teljesen” – kezdte elmondani. Meglepődtem az őszinteségén. „De szeretném, ha tudnád, hogy mindent megteszek azért, hogy Andrást boldoggá tegyem.” A szavai őszintének tűntek, de valami még mindig nem hagyott nyugodni.

Az esküvő napja gyorsan közeledett. A család és a barátok mind izgatottan készülődtek az eseményre. De én egyre inkább úgy éreztem magam, mint aki egy rémálomban él. Az esküvő előtti este András bejött a szobámba. „Anya, miért vagy ilyen szomorú?” – kérdezte aggódva.

„Csak azt szeretném, ha boldog lennél” – mondtam neki könnyes szemmel. „És ha Laura az igazi számodra, akkor támogatni foglak.” András megölelt, és éreztem, hogy mennyire fontos neki ez a beszélgetés.

Az esküvő napján minden tökéletesnek tűnt. Laura gyönyörű volt a menyasszonyi ruhájában, András pedig sugárzott a boldogságtól. De ahogy néztem őket az oltár előtt, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Vajon tényleg jól döntöttek?

Az első hónapokban minden rendben volt. András és Laura boldogan éltek együtt, és úgy tűnt, minden aggodalmam alaptalan volt. De aztán kezdtek felszínre törni a problémák. Laura gyakran volt ingerült és türelmetlen Andrással szemben. Egyre többször hallottam őket veszekedni.

Egy este András átjött hozzám. „Anya, nem tudom, mit tegyek” – mondta kétségbeesetten. „Laura megváltozott. Már nem olyan, mint régen.” Szívem összeszorult a fájdalomtól. „Beszéltél vele erről?” – kérdeztem.

„Igen, de mindig azt mondja, hogy csak stresszes a munka miatt” – válaszolta András lemondóan.

A következő hetekben próbáltam segíteni nekik, amennyire csak tudtam. De Laura egyre távolságtartóbb lett velem szemben is. Egy nap András bejelentette, hogy elköltöznek egy másik városba. „Talán egy új kezdet segíthet rajtunk” – mondta reménykedve.

Bár fájt a szívem elengedni őket, reméltem, hogy valóban megtalálják a boldogságot. De ahogy telt az idő, egyre kevesebbet hallottam róluk. András ritkán hívott fel, és amikor mégis beszéltünk, mindig fáradtnak és kimerültnek tűnt.

Egy év telt el így. Egy nap váratlanul megjelent nálam András. „Anya, elváltunk” – mondta halkan. A szavai villámcsapásként értek. „Mi történt?” – kérdeztem döbbenten.

„Laura megcsalt engem” – válaszolta könnyes szemmel. „Nem tudtam tovább így élni.” Szívem összetört érte.

Ahogy ott ültünk a nappaliban csendben, rájöttem valamire: talán soha nem is ismertem igazán Laurát. És talán soha nem is fogom megérteni teljesen azt a fájdalmat és csalódást, amit András érzett.

De vajon mit tehettem volna másképp? Hogyan segíthettem volna jobban a fiamnak? Ezek a kérdések örökre velem maradnak.