A Fiam és a Menyem a Szomszédba Költöztek, és Én Boldog Családi Összejövetelekről Álmodtam. Aztán Felfedeztem Az Igazi Énjét

„Anya, képzeld el, Rékával úgy döntöttünk, hogy megvesszük azt a házat a szomszédban!” – Péter hangja izgatottan csengett a telefonban. Szívem megtelt örömmel és büszkeséggel. Mindig is arról álmodtam, hogy a fiam közel lakjon hozzám, és most ez az álom valóra válik. Elképzeltem a közös vasárnapi ebédeket, a spontán látogatásokat, amikor csak átugranak egy kávéra vagy egy jó beszélgetésre.

Az első hetekben minden tökéletesnek tűnt. Réka kedves volt és figyelmes, mindig mosolygott, amikor találkoztunk. Együtt terveztük a kertet, és őszintén úgy éreztem, hogy egy új lányom lett. De aztán valami megváltozott.

Egyik este Péter későn jött át hozzám. Az arca fáradt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. „Anya, Réka… nem tudom, mi történt vele. Olyan más lett.” – mondta halkan, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. Megdöbbentem. „Hogy érted ezt?” – kérdeztem aggódva.

„Folyton kritizál engem. Semmi sem elég jó neki. Ha későn érek haza a munkából, azt mondja, hogy nem törődöm vele. Ha megpróbálok segíteni otthon, akkor meg azzal vádol, hogy nem csinálom jól.” – Péter hangja elcsuklott.

Ez volt az első jele annak, hogy valami nincs rendben. Próbáltam beszélni Rékával, de mindig elhárította a kérdéseimet egy mosollyal és néhány kedves szóval. „Ó, semmi baj nincs köztünk, csak Péter néha túlérzékeny.” – mondta egyszer könnyedén.

De az érzéseim nem hagytak nyugodni. Egyre többször hallottam veszekedést a szomszédból. Péter hangja kétségbeesett volt, míg Réka hangja éles és követelőző. Egyik este nem bírtam tovább hallgatni. Átmentem hozzájuk.

„Mi folyik itt?” – kérdeztem határozottan, amikor beléptem az ajtón. Réka rám nézett hideg tekintettel. „Semmi különös, csak egy kis nézeteltérés.” – válaszolta hűvösen.

Péter csak állt ott csendben, mintha már feladta volna a harcot. „Anya, kérlek…” – kezdte el halkan.

„Nem! Ezt nem hagyhatom így!” – szakítottam félbe. „Réka, mi történt veled? Miért bánsz így Péterrel?”

Réka arca megkeményedett. „Talán azért, mert ő sem tökéletes! Mindig azt hiszi, hogy mindent jobban tud!” – kiáltotta.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: Réka nem az az ember volt, akinek mutatta magát. A kedvesség és figyelmesség csak álca volt.

A következő hetekben próbáltam segíteni Péternek. Beszéltem vele arról, hogy talán szakember segítségére lenne szükségük. De ő csak rázta a fejét. „Anya, én szeretem őt… csak nem tudom, hogyan tovább.” – mondta kétségbeesetten.

Egy nap azonban minden megváltozott. Péter kopogtatott az ajtómon hajnalban. „Anya… elköltözöm.” – mondta csendesen.

„Mi történt?” – kérdeztem döbbenten.

„Rájöttem, hogy nem tudok így élni tovább. Nem akarom elveszíteni magam ebben a kapcsolatban.” – válaszolta eltökélten.

Bár fájt látni a fiamat szenvedni, tudtam, hogy helyesen döntött. Aznap este segítettem neki összepakolni a dolgait.

Ahogy néztem őt elmenni, szívem összeszorult. Vajon miért kellett ennek így történnie? Miért nem láttam előre Réka igazi arcát? És vajon Péter valaha is megtalálja azt a boldogságot, amit megérdemel?