Egyedül az élet viharaiban: Amanda története

„Amanda, hogy bírod ezt az egyedüllétet?” – kérdeztem tőle egy esős délutánon, amikor meglátogattam a kis lakásában. Az esőcseppek monoton kopogása az ablakon valahogy még inkább kiemelte a csendet, ami körülvette őt. Amanda egy pillanatra elgondolkodott, majd lassan válaszolt: „Tudod, Anna, az ember megszokja. Az elején nehéz volt, de most már… csak a mindennapok része.”

Ahogy ott ültem vele a kopott kanapén, nem tudtam nem észrevenni a falakon lógó régi fényképeket. Egy fiatal Amanda mosolygott vissza rám, tele élettel és reményekkel. „Mi történt veled?” – gondoltam magamban.

Amanda mindig is egy különleges nő volt. Amikor még együtt dolgoztunk a könyvelőirodában, ő volt az, aki mindig tudta, hogyan kell kezelni a legbonyolultabb helyzeteket is. Az ügyfelek szerették, a kollégák tisztelték. De soha nem beszélt sokat a magánéletéről. Csak annyit tudtam, hogy soha nem ment férjhez és nincsenek gyerekei.

„Nem hiányzik valaki az életedből?” – kérdeztem óvatosan. Amanda elmosolyodott, de mosolya mögött fájdalom bujkált. „Voltak idők, amikor igen. De aztán rájöttem, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy tervezzük.”

Egy nap Amanda elmesélte nekem élete egyik legnagyobb döntését. Fiatal korában szerelmes volt egy férfiba, Péterbe. „Ő volt az igazi” – mondta könnyes szemmel. „De amikor megkérte a kezem, én nemet mondtam.” Meglepődtem. „Miért?” – kérdeztem hitetlenkedve.

„Mert féltem” – válaszolta Amanda halkan. „Féltem attól, hogy elveszítem önmagam. Mindig is független nő akartam lenni, és attól tartottam, hogy egy házasság megfoszt ettől.”

Ahogy hallgattam őt, megértettem, hogy Amanda döntései mögött mélyebb okok húzódtak meg. Az önállóság iránti vágy és a félelem attól, hogy valaki más határozza meg az életét, erősebb volt benne bármi másnál.

De vajon megérte? Ahogy Amanda mesélt nekem a múltjáról, láttam rajta a megbánást is. „Néha azon gondolkodom, mi lett volna, ha másképp döntök” – mondta csendesen. „De aztán rájövök, hogy minden döntésünk formál minket.”

A gyerekei soha nem látogatják meg – folytatta -, mert nincsenek gyerekei. „A barátaim is eltávolodtak az évek során” – tette hozzá szomorúan. „De talán ez is az én hibám. Mindig is nehezen engedtem közel magamhoz másokat.”

Ahogy ott ültem vele, éreztem a magány súlyát a szobában. Amanda élete egy figyelmeztetés volt számomra: mennyire fontosak az emberi kapcsolatok és hogy mennyire könnyen elveszíthetjük őket.

„Nem félsz attól, hogy így fogsz meghalni? Egyedül?” – kérdeztem végül.

Amanda mélyen a szemembe nézett. „Mindenki egyedül hal meg” – válaszolta komoran. „De amíg élek, próbálom megtalálni a boldogságot abban, amim van.”

Ahogy elhagytam Amanda lakását azon a délutánon, nem tudtam kiverni a fejemből a szavait. Vajon én is így fogok élni? Vajon én is eltaszítom magamtól azokat, akik fontosak lehetnének számomra? És vajon van még időm változtatni ezen?