A Három Szita Tanítása: Egy Magyar Család Drámája

„László, ne merészeld ezt mondani!” – kiáltott fel Erzsébet, miközben az asztalra csapott. A családi vacsora közepén ültünk, és a feszültség szinte tapintható volt. Mindenki csendben figyelte, ahogy anyám próbálta megakadályozni, hogy továbbadjak egy pletykát a testvéremről, Andrásról. Az asztalon lévő gyertyák fénye táncolt a falakon, és a csendet csak az óra ketyegése törte meg.

„De anya, ezt mindenkinek tudnia kell!” – válaszoltam dühösen. „Ha igaz, amit hallottam, akkor Andrásnak komoly problémái lehetnek.”

Erzsébet mélyen a szemembe nézett, és halkan így szólt: „László, mielőtt bármit is mondasz, emlékezz a három szitára.”

„Miféle szitákra?” – kérdeztem türelmetlenül.

„Az első szita az igazságé. Biztos vagy benne, hogy amit hallottál, az igaz?” – kérdezte anyám.

Elgondolkodtam. Valójában nem voltam biztos benne. Csak egy ismerősöm mesélte el, aki maga is csak hallomásból tudta.

„A második szita a jóságé. Amit mondani akarsz, az jó? Segít valakinek?” – folytatta Erzsébet.

Ezúttal már nem tudtam válaszolni. A pletyka inkább ártott volna Andrásnak, mintsem segített volna neki.

„És végül a harmadik szita: szükséges-e? Muszáj ezt elmondanod?” – zárta le anyám.

A szavai súlyosan csengtek a fejemben. Valóban szükséges volt? Vagy csak a saját kíváncsiságomat akartam kielégíteni?

A családi vacsora csendesebb lett. Mindenki elgondolkodott azon, amit Erzsébet mondott. A testvérem, Anna is megszólalt: „Anya, igazad van. Túl gyakran beszélünk anélkül, hogy átgondolnánk a következményeket.”

Az este folytatódott, de már más hangulatban. A beszélgetések mélyebbek lettek, és mindenki próbált odafigyelni arra, amit mondott. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem is.

Néhány nappal később András meglátogatott minket. Látszott rajta, hogy valami nyomasztja. Leültünk beszélgetni, és elmesélte, hogy nehéz időszakon megy keresztül. Elvesztette az állását, és nem tudta, hogyan mondja el nekünk.

„Tudod, László,” kezdte András halkan, „néha úgy érzem, hogy mindenki csak ítélkezik felettem anélkül, hogy megértené a helyzetemet.”

Ekkor értettem meg igazán anyám tanításának jelentőségét. Ha továbbadtam volna a pletykát, az csak rontott volna András helyzetén.

„András,” mondtam neki őszintén, „mindig itt vagyunk neked. Nem kell egyedül megküzdened ezzel.”

Ahogy ott ültünk és beszélgettünk, rájöttem, hogy mennyire fontos a család és a támogatás. A három szita tanítása nemcsak a szavakról szólt, hanem arról is, hogy hogyan bánunk egymással.

Vajon hány ember életét befolyásolhatják a kimondott szavak? És vajon hány kapcsolatot menthetünk meg azzal, ha előbb átgondoljuk őket?