A Határvonal: Amikor a Családi Kötelékek Fojtogatnak

„Nem bírom tovább, Péter!” – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam. A tányérok megcsörrentek, és a csend, ami utána következett, szinte fojtogató volt. Péter csak állt ott, kezében a telefonjával, amelyen éppen Zsófi üzenete villogott. „Már megint mit akar?” – kérdeztem, bár a választ már sejtettem. Zsófi mindig valamit akart. Ha nem pénzt, akkor időt vagy figyelmet. És Péter sosem tudott nemet mondani neki.

„Csak egy kis segítségre van szüksége,” válaszolta Péter halkan, mintha attól tartana, hogy a szavai még jobban felbőszítenek. „Csak egy hétig maradna nálunk, amíg megoldja a lakásproblémáját.”

„Egy hétig?” – nevettem fel keserűen. „Emlékszel, amikor legutóbb csak egy hétre jött? Három hónap lett belőle! És akkor is alig tudtuk rávenni, hogy elmenjen.”

Péter sóhajtott, és leült velem szemben. „Tudom, hogy nehéz volt, de ő a húgom. Nem hagyhatom cserben.”

„És én? Én nem számítok?” – kérdeztem könnyekkel küszködve. „Mert úgy érzem, mintha mindig ő lenne az első helyen. Mintha az én érzéseim nem lennének fontosak.”

Péter nem válaszolt azonnal. Csak bámult maga elé, mintha keresné a megfelelő szavakat. „Szeretlek téged, és fontos vagy nekem,” mondta végül. „De Zsófi… ő mindig is rászorult a segítségemre.”

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy valami megváltozott bennem. Már nem csak dühös voltam; csalódott és elkeseredett is. Mert bár szerettem Pétert, úgy éreztem, hogy a házasságunk alapjai meginogtak.

Aznap este alig aludtam. A gondolataim körbe-körbe jártak, és nem találtam kiutat ebből a helyzetből. Másnap reggel Péter már elment dolgozni, mire felébredtem. Az asztalon egy cetli várt: „Beszéljünk este.” De mit mondhatnék neki? Hogy válasszon köztem és a húga között? Ez nem lenne fair.

Délután Zsófi kopogtatott az ajtón. Fáradtnak és kimerültnek tűnt, de még mindig ott volt benne az a megszokott magabiztosság, amivel mindig elérte, amit akart.

„Szia, Gréta,” mondta mosolyogva, mintha semmi sem történt volna köztünk korábban.

„Szia,” válaszoltam hűvösen.

„Tudom, hogy nem örülsz nekem,” kezdte Zsófi bűnbánóan. „De tényleg nincs hova mennem. Csak egy kis időre van szükségem…”

„Egy kis időre?” – szakítottam félbe. „Zsófi, te mindig csak egy kis időt kérsz, de sosem tartod be az ígéretedet.”

Zsófi lesütötte a szemét. „Tudom… sajnálom… De most tényleg megpróbálok változtatni.”

Nem tudtam eldönteni, hogy higgyek-e neki vagy sem. De azt tudtam, hogy ezúttal nem engedhetek olyan könnyen.

Este Péter hazajött, és leültünk beszélgetni. Elmondtam neki mindent: a félelmeimet, az érzéseimet és azt is, hogy mennyire fájdalmas számomra ez az egész helyzet.

„Megértelek,” mondta Péter csendesen. „De mit tehetnék? Nem hagyhatom magára Zsófit.”

„Nem is ezt kérem,” válaszoltam könnyekkel küszködve. „Csak azt szeretném, ha néha engem is előtérbe helyeznél. Ha érezném, hogy fontos vagyok neked.”

Péter bólintott, de láttam rajta, hogy még mindig bizonytalan.

Az elkövetkező hetekben próbáltunk kompromisszumot találni. Zsófi maradt nálunk egy ideig, de Péter igyekezett több időt tölteni velem is. Néha sikerült megtalálnunk az egyensúlyt, de sokszor úgy éreztem, hogy ez csak ideiglenes megoldás.

Egyik este Péterrel sétáltunk a parkban, amikor hirtelen megállt és rám nézett.

„Gréta,” kezdte komolyan. „Tudom, hogy nehéz volt neked ez az időszak… És szeretném, ha tudnád, hogy mindent megteszek azért, hogy jobban érezd magad mellettem.”

Elmosolyodtam és megszorítottam a kezét. „Csak azt kérem tőled, hogy néha állíts fel határokat Zsófival szemben is,” mondtam halkan.

Péter bólintott és megígérte, hogy megpróbálja.

De vajon meddig bírja a szeretetünk ezt a folyamatos harcot? Vajon képesek leszünk-e megtalálni az egyensúlyt úgy, hogy senki se sérüljön meg véglegesen? És vajon Péter valaha is képes lesz határokat szabni Zsófinak anélkül, hogy bűntudatot érezne?