A döntés, ami mindent megváltoztatott: Egy orvos bűntudata
Az autóban ültem, és a piros lámpák sorra megállítottak. A nap hosszú volt, és csak haza akartam érni. De valami nem hagyott nyugodni. Egy döntés, amit évekkel ezelőtt hoztam, most újra és újra visszatért hozzám, mint egy rémálom, amit nem tudok elfelejteni.
„Doktor úr, kérem, segítsen rajtunk!” – emlékszem, ahogy egy kétségbeesett anya könyörgött nekem a rendelőmben. A kisfia, Bence, súlyos állapotban volt, és azonnali beavatkozásra szorult. De akkoriban a kórházunk szigorú szabályokat követett. Minden kezelés előtt biztosítékot kellett kérnünk a fizetésre. És én… én követtem a szabályokat.
„Sajnálom, de előbb rendezni kell a költségeket” – mondtam neki hidegen, mintha csak egy gép lennék. Az asszony szemei könnyekkel teltek meg, és én csak álltam ott, érzéketlenül.
Aznap este Bence állapota rosszabbodott. Mire végül megkaptuk a szükséges papírokat és elkezdhettük a kezelést, már késő volt. A kisfiú életét vesztette. Az anyja zokogása még mindig visszhangzik a fülemben.
Ahogy a piros lámpánál várakoztam, az emlékek újra és újra előtörtek. Miért nem tettem meg mindent azért, hogy megmentsem azt a gyermeket? Miért engedtem, hogy a pénz fontosabb legyen az emberségnél? Azóta minden nap bűntudattal élek.
A családom próbálta megérteni, de soha nem tudtam igazán megosztani velük ezt a terhet. A feleségem, Éva, mindig mellettem állt, de éreztem, hogy ő is szenvedett miattam. A gyerekeim is észrevették a változást bennem. Már nem voltam az az apuka, aki korábban voltam.
Egy este Éva leült velem beszélgetni. „Tudom, hogy valami nyomaszt téged” – mondta csendesen. „De nem tudsz örökké így élni. Meg kell bocsátanod magadnak.”
De hogyan bocsáthatnék meg magamnak? Hogyan felejthetném el azt a fájdalmat, amit okoztam? Azóta minden betegemre úgy tekintek, mintha Bence lenne. Minden alkalommal, amikor belépek egy kórterembe, emlékeztetem magam arra a napra.
Az autóban ülve azon tűnődtem, vajon hány másik orvos van még, aki hasonló döntéseket hozott? Hányan vannak még, akik a pénzügyi szabályok miatt nem tudtak segíteni valakin? És vajon hányan élnek bűntudattal emiatt?
A lámpa zöldre váltott, de én még mindig ott ültem. A mögöttem lévő autók dudáltak, de nem érdekelt. Csak ültem és gondolkodtam.
Vajon valaha is képes leszek megbocsátani magamnak? Vagy örökké ezzel a teherrel kell élnem? Talán soha nem találom meg a választ ezekre a kérdésekre.