A Szív Fájdalma: Ella és Tristan Története

„Miért nem mondod el nekem, mi a baj?” – kérdeztem Tristantól, miközben a konyhában álltunk, és a reggeli kávénkat kortyolgattuk. Az arca merev volt, mintha egy láthatatlan falat emelt volna közénk. „Nincs semmi baj, Ella,” válaszolta halkan, de a hangjában ott bujkált valami, amit nem tudtam megfogni.

Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban éreztem azt, hogy valami nincs rendben. Tristan már nem nevetett úgy, mint régen, és az érintése is ritkábbá vált. Mintha minden egyes nap egy kicsit távolabb sodródott volna tőlem, és én kétségbeesetten próbáltam elérni őt.

Emlékszem, amikor először találkoztunk a Margitszigeten. A napfény aranyszínűre festette a Duna vizét, és Tristan mosolya olyan volt, mint egy ígéret. Az első hónapokban minden tökéletesnek tűnt. De most, mintha egy másik emberrel élnék együtt.

„Talán csak túl sok a munka,” próbáltam magyarázni magamnak, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem igaz. Egy este, amikor már nem bírtam tovább a bizonytalanságot, úgy döntöttem, hogy beszélek vele.

„Tristan, kérlek, mondd el az igazat,” kezdtem el újra, miközben az ágy szélén ültem. „Érzem, hogy valami megváltozott közöttünk.”

Tristan sóhajtott, és az ablakon bámult ki. „Nem tudom, Ella. Csak… talán már nem ugyanazt érzem.” A szavai úgy csaptak le rám, mint egy hideg zuhany.

„De miért? Mi történt?” – kérdeztem kétségbeesetten.

„Nem tudom,” ismételte meg. „Csak úgy érzem, hogy távolodnom kell.”

Aznap éjjel alig aludtam. A gondolatok örvényként kavarogtak a fejemben. Vajon mit rontottam el? Miért nem voltam elég jó neki?

A következő hetekben próbáltam mindent megtenni, hogy visszahozzam azt a régi tüzet. Meglepetés vacsorákat készítettem neki, és próbáltam több időt tölteni vele. De minden próbálkozásom falakba ütközött.

Egy péntek este, amikor hazajöttem a munkából, Tristan már otthon volt. Az arca komor volt, és azonnal éreztem, hogy valami végleges következik.

„Ella,” kezdte el lassan. „Beszélnünk kell.”

A szívem összeszorult. „Tudom,” suttogtam.

„Nem akarom tovább húzni ezt,” mondta Tristan. „Úgy érzem, hogy mindkettőnknek jobb lenne külön utakon járni.”

A könnyeim megállíthatatlanul folytak le az arcomon. „De miért nem mondtad el korábban? Miért kellett így véget érnie?”

„Nem akartalak megbántani,” válaszolta halkan.

„De ezzel csak még jobban fájtál,” mondtam remegő hangon.

Aznap este összepakoltam néhány dolgot és elhagytam a lakást. Ahogy az utcán sétáltam, a hideg szél az arcomba csapott, és úgy éreztem magam, mint egy hajótörött a viharos tengeren.

Az elkövetkező hetekben próbáltam újraépíteni magamat. Barátokkal találkoztam, és új hobbikat kerestem. De minden este, amikor lefeküdtem aludni, Tristan arca jelent meg előttem.

Egy nap azonban rájöttem valamire. Nem az én hibám volt. Nem én voltam az oka annak, hogy Tristan eltávolodott tőlem. Néha az emberek egyszerűen csak megváltoznak.

Most itt állok egy új élet küszöbén, és bár még mindig fájdalmas visszagondolni rá, tudom, hogy erősebb lettem általa. De vajon miért van az, hogy néha azok bántanak meg minket legjobban, akiket a legjobban szeretünk?