Laura bosszúja: Egy idős hölgy története a megbocsátásról

„Nem hiszem el, hogy ezt tette velem!” – kiáltottam fel magamban, miközben a kisbolt ajtaját becsaptam magam mögött. Zoltán, az a pimasz fiatal eladó, nyilvánosan megszégyenített engem, Laura nénit, csak mert nem találtam meg az aprópénzt a pénztárcámban. Az emberek bámultak rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Éreztem, ahogy az arcom lángol a szégyentől.

Otthon ültem a konyhaasztalnál, és próbáltam lenyugtatni magam egy csésze kamillateával. De a gondolataim csak Zoltán körül forogtak. Hogy merészelt így bánni velem? Én, aki már annyi mindent megéltem ebben az életben! Nem hagyhatom ezt annyiban. Valamit tennem kell.

Másnap reggel korán keltem. A tervem egyszerű volt: visszamegyek a boltba, és megmutatom Zoltánnak, hogy én is tudok kellemetlen lenni. Felöltöztem a legszebb ruhámba, mintha valami különleges alkalomra készülnék. Ahogy beléptem a boltba, éreztem a feszültséget a levegőben. Zoltán ott állt a pult mögött, és éppen egy másik vásárlóval beszélgetett.

„Jó reggelt, Zoltán!” – köszöntem hangosan, hogy mindenki hallja. A fiatalember felnézett rám, és láttam rajta, hogy emlékszik rám. „Remélem, ma jobban megy majd az aprópénz kezelése” – mondtam gúnyosan.

Zoltán arca elvörösödött. „Elnézést kérek a tegnapiért” – mondta halkan. „Nem akartam megbántani.”

De én nem hagytam magam eltántorítani. „Tudja, Zoltán, az emberek tisztelete nem csak az udvariasságon múlik. Néha egy kis türelem is kellene hozzá” – folytattam.

A boltban lévő emberek figyeltek minket. Éreztem, hogy most én vagyok a középpontban. De ahogy folytattam a beszédemet, valami megváltozott bennem. Láttam Zoltán szemében a szégyent és a megbánást. És akkor eszembe jutott valami, amit anyám mindig mondott: „A megbocsátás erősebb fegyver, mint a bosszú.”

Hirtelen elhallgattam. A haragom lassan elpárolgott, és helyét átvette valami más: együttérzés. „Tudja mit, Zoltán?” – mondtam végül. „Legyen ez egy tanulság mindkettőnk számára. Én is tanulhatok türelmet és megértést.”

Zoltán hálásan bólintott. „Köszönöm, Laura néni” – mondta őszintén.

Ahogy kiléptem a boltból, éreztem, hogy valami megváltozott bennem. A bosszú helyett a megbocsátást választottam, és ez sokkal nagyobb elégedettséget hozott számomra.

Vajon miért van az, hogy néha olyan nehéz megbocsátani? Miért ragaszkodunk annyira a haraghoz és a sérelmekhez? Talán mindannyiunknak meg kellene tanulnia elengedni ezeket az érzéseket és inkább a megbocsátás útját választani.