Árnyékban – Egy magyar nő önbecsülésének harca
– Miért nem tudsz végre valami rendes munkát találni, Anna? – Anyám hangja élesen hasít át a konyhán, miközben a rántott hús illata keveredik a feszültséggel. A családi vasárnapi ebéd mindig is egyfajta vizsga volt számomra, ahol minden mozdulatomat, döntésemet mérlegre teszik. Ott ülünk az asztalnál: anyám, apám, nővérem, Zsófi, és én. A tányéromon hideg krumplipüré, a szívemben pedig egyre növekvő üresség.
– Anya, Anna jól van így is – próbál közbeavatkozni Zsófi, de anyám csak legyint.
– Te mindig megvéded! De mondd meg nekem, Anna, harmincévesen még mindig albérletben laksz, egy könyvesboltban dolgozol minimálbérért. Mire vagy büszke?
Azt hiszem, ekkor törik el bennem valami. Mindig is igyekeztem megfelelni: jó jegyek az iskolában, segítettem otthon, nem panaszkodtam. De sosem voltam elég. Zsófi sikeres ügyvéd lett, saját lakással, autóval, férjjel. Én pedig… én csak Anna vagyok. Egy arc a tömegben.
A vacsora után a szobámba menekülök. Az ablakon túl a panelházak sora szürke és egyforma. Vajon tényleg ennyit érek? Hogy lehet, hogy minden nap segítek embereknek megtalálni a kedvenc könyvüket, mégis úgy érzem, mintha láthatatlan lennék?
Másnap reggel a könyvesboltban egy idős hölgy lép oda hozzám.
– Kislányom, tudna ajánlani valami szépet? Olyat, ami reményt ad?
Elmosolyodom. Ez az egyetlen hely, ahol önmagam lehetek. Ajánlok neki egy kötetet: Szabó Magda – Az ajtó. A hölgy hálásan megszorítja a kezem.
– Maga olyan kedves. Kár, hogy manapság kevés ilyen ember van.
Egy pillanatra elhiszem, hogy számítok. De aztán visszatérnek anyám szavai: „Mire vagy büszke?” Este Zsófi hív.
– Anna, ne törődj anyával. Tudod, hogy csak aggódik érted.
– De miért kell mindig azt éreznem, hogy kevés vagyok? – kérdezem halkan.
– Mert anya sosem volt elégedett magával sem – mondja Zsófi csendesen. – Emlékszel, mennyit panaszkodott a saját életére?
Elgondolkodom. Talán tényleg nem rólam szól ez az egész. Talán anyám félelmei és csalódásai vetülnek rám is.
A következő hetekben próbálok változtatni. Jelentkezem egy írókurzusra az interneten. Este fáradtan ülök le a laptop elé, de amikor írok, mintha újra lélegeznék. Egyik este megmutatom Zsófinak az egyik novellámat.
– Ez gyönyörű! – mondja őszintén. – Miért nem küldöd be valahova?
Félek. Mi van, ha kinevetnek? Ha kiderül: tényleg semmit sem érek? De végül elküldöm egy irodalmi pályázatra.
Közben otthon minden ugyanúgy megy tovább. Anyám újabb kérdésekkel bombáz:
– Mikor lesz már unokám? Mikor lesz végre rendes életed?
Apám csendben ül mellette, néha rám néz, mintha bocsánatot kérne anyám helyett is.
Egy este váratlanul e-mailt kapok: bekerült a novellám a legjobb tíz közé. El sem hiszem. Zsófi ugrál örömében, anyám viszont csak annyit mond:
– És ebből meg lehet élni?
A boldogságom pillanatok alatt szertefoszlik. Mégis elmegyek az eredményhirdetésre. Ott állok idegenek között, akik mind hisznek magukban – vagy legalábbis úgy tesznek. Amikor felolvassák a nevemet és tapsolnak, először érzem azt: igenis számítok valamit.
Hazafelé a villamoson nézem a várost: emberek sietnek haza, mindegyiküknek megvan a maga harca. Vajon hány nő érzi magát nap mint nap láthatatlannak? Hányan hiszik el másoknak, hogy nem elég jók?
Otthon anyám váratlanul leül mellém.
– Tudod, Anna… talán nem mindig mondom jól a dolgokat. Csak azt akarom, hogy boldog legyél.
Nem tudom, mit válaszoljak. Csak bólintok.
Azóta is minden nap küzdök magammal: hogy ne mások elvárásai szerint éljek; hogy merjek hinni abban, amit szeretek; hogy ne csak egy arc legyek a tömegben.
Vajon tényleg lehetünk valaha elég jók önmagunknak? Vagy örökre mások szemében keressük majd az értékünket?