Gabriella Ultimátuma: Egy házasság romjai a pénzügyi árulás árnyékában

– Gábor, kérlek, ne menj el! – kiáltottam utána, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A karomban Anna sírt, a kis teste remegett a félelemtől és a bizonytalanságtól. Az esőcseppek doboltak az ablakon, mintha csak az én könnyeimet visszhangozták volna. Aznap este minden megváltozott.

Nem voltak előjelek? Talán voltak. A késői érkezések, a titkos telefonhívások, a hirtelen elhidegülés. De sosem gondoltam volna, hogy Gábor képes lesz így elhagyni minket. Egy hónappal Anna születése után, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, ő egyszerűen kilépett az életünkből.

Az első hetekben csak vegetáltam. Anyám próbált segíteni, de ő is csak sírt velem együtt. – Gabriella, erősnek kell lenned! – mondta újra meg újra, de a hangja is remegett. A barátnőim közül sokan csak sajnálkoztak, de igazán senki sem értette, milyen érzés egyedül maradni egy újszülöttel, miközben a férjed egy másik nő karjaiban keres vigaszt.

Aztán jött a következő csapás: Gábor nem fizetett semmit. Nem küldött pénzt Annának, nem segített semmiben. Amikor felhívtam, hogy legalább a pelenkákra adjon pénzt, csak ennyit mondott: – Gabriella, nincs miből. Tönkrementem. – A hangja hideg volt és távoli. Nem hittem neki.

Aztán jöttek a pletykák. Egyik barátnőm látta Gábort egy új autóval a belvárosban, másikuk szerint új lakást vett magának Zuglóban. Hogy lehet ez? Ha tényleg tönkrement, honnan van pénze? Elkezdtem kutatni. Megnéztem minden közös bankszámlánkat – üresek voltak. Az ügyvédem szerint Gábor átruházta mindenét az új barátnője nevére.

Elindítottam a pert gyermektartásért. A bíróságon Gábor úgy jelent meg, mint egy áldozat: kopott zakóban, olcsó cipőben, mintha tényleg semmije sem lenne. – Tisztelt Bíróság, mindent elvesztettem – mondta könnyekkel a szemében. Majdnem elhittem neki én is.

De amikor kiléptünk a tárgyalóteremből, hallottam, ahogy telefonál: – Igen, Éva, mindjárt ott vagyok az új lakásban. Hozok bort is. – A szívem összeszorult.

Az ügyvédem próbált biztatni: – Gabriella, ne add fel! De minden hónapban egyre kevesebb pénzem maradt. A lakbér emelkedett, Anna beteg lett, gyógyszerekre kellett költenem. Néha azon kaptam magam, hogy este tízkor sírok a konyhában egy pohár bor mellett, miközben Anna békésen alszik a kiságyában.

Anyám egyszer rám nézett és azt mondta: – Lányom, nem ezt érdemled. De mit tehettem volna? A magyar jogrendszer lassú volt és igazságtalan. Gábor ügyesen játszott: mindenét elrejtette, papíron szegény volt, valójában pedig luxuséletet élt.

Egy nap váratlanul becsöngetett hozzánk. Anna már nagyobb volt, éppen rajzolt az asztalnál.
– Szia, Anna! – mondta Gábor mosolyogva.
Anna rám nézett: – Anya, ki ez a bácsi?
A szívem megszakadt.
– Ő az apukád – suttogtam.
Gábor arca elkomorult. Talán akkor döbbent rá először igazán, mit veszített.
– Gabriella… beszélhetnénk négyszemközt?
Bólintottam.
– Nézd… tudom, hogy hibáztam – kezdte halkan –, de most már szeretnék részt venni Anna életében.
Felnevettem keserűen.
– Most? Amikor mindent elvettél tőlünk? Amikor hónapokig azt hazudtad mindenkinek, hogy nincs pénzed?
– Nem olyan egyszerű…
– Dehogynem! Te választottad ezt az utat!
Gábor lehajtotta a fejét.
– Sajnálom…
– Ezzel már nem segítesz rajtunk.

Aznap este sokáig gondolkodtam. Vajon helyesen teszem-e, ha kizárom Gábort Anna életéből? Vagy hagynom kellene neki egy második esélyt? De hogyan bízhatnék benne újra?

A történetem nem egyedi Magyarországon. Sok nő küzd nap mint nap hasonló igazságtalanságokkal: eltűnt apák, elrejtett vagyonok, lassú bíróságok. De vajon meddig kell még tűrnünk? Mikor jön el az igazság ideje?

Talán ti is átéltetek már hasonlót… Mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden bizalom?