A menyem makacssága: Egy takarítás, ami szétszakította a családunkat
– Dóra, kérlek, csak ezt a kis szobát segíts kitakarítani! – könyörögtem már harmadszor aznap délután. A hangom remegett, ahogy a portörlőt szorongattam a kezemben. A tavaszi napfény beáradt a panelház ötödik emeleti lakásába, de a levegőben feszültség vibrált.
Dóra a kanapén ült, telefonját görgette, mintha ott keresné a menekülést. – Anikó néni, én egész héten dolgoztam. Nem azért jöttem ide, hogy takarítsak – felelte hűvösen, és egy pillanatra sem nézett rám.
A szívem összeszorult. Márk, a fiam, csak némán állt az ajtóban. Régen olyan közeli volt hozzám, de mióta Dóra belépett az életébe, mintha egyre távolabb sodródott volna. Az unokám, Gergő, a szobában játszott kisautóival, észre sem vette a feszültséget.
– Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni – folytatta Dóra –, de szerintem mindenki takarítsa ki a saját lakását. Nem vagyok bejárónő.
– Nem is azt kérem – próbáltam magyarázni –, csak együtt gyorsabban végeznénk. Régen anyukámmal mindig így csináltuk…
– Régen minden más volt – vágott közbe Dóra. – Most más idők járnak.
Márk végre megszólalt: – Anya, hagyd már! Dóra tényleg fáradt. Majd én segítek.
De tudtam, hogy nem fog. Márk mindig csak ígérgetett, aztán sosem lett belőle semmi. Aznap este is így történt: Dóra duzzogva elvonult Gergővel a hálószobába, Márk pedig leült mellém a konyhában.
– Anya, ne csinálj ebből ügyet – mondta halkan. – Dóra érzékeny ezekre a dolgokra. Sokat dolgozik.
– És én? Én nem dolgoztam egész életemben? – fakadtam ki. – Mindig mindent megtettem értetek! Most meg már az is sok, ha egy kis segítséget kérek?
Márk csak lesütötte a szemét.
Aznap este egyedül mostam fel a padlót. A könnyeim belecsöppentek a vödörbe. Az unokám kacagását hallottam a másik szobából, de nem mentem be hozzájuk. Úgy éreztem, kirekesztettek.
A következő hetekben egyre ritkábban jöttek át hozzám. Ha hívtam őket, Dóra mindig talált valami kifogást: „Gergő beteg”, „sok a munka”, „most nem alkalmas”. Márk is egyre rövidebben válaszolt az üzeneteimre.
Egy vasárnap reggel elhatároztam, hogy átmegyek hozzájuk Zuglóba. Vittem Gergőnek egy kis csokit és egy új mesekönyvet. Amikor becsöngettem, Dóra nyitott ajtót.
– Anikó néni… most tényleg nem alkalmas – mondta feszülten.
– Csak egy percre jöttem… – kezdtem volna.
– Márk dolgozik, Gergő alszik. Majd máskor…
Az ajtó lassan becsukódott előttem. Ott álltam a lépcsőházban, kezemben a csokival és a könyvvel. Soha nem éreztem magam ilyen feleslegesnek.
Azóta hónapok teltek el. Márk csak néha ír rám egy-egy üzenetet: „Minden rendben.” Gergőt alig látom. Néha az ablakból nézem az udvaron játszó gyerekeket, és elképzelem, milyen lenne vele sétálni a Városligetben vagy együtt sütit sütni.
A szomszédasszonyom, Ilonka néni gyakran átjön beszélgetni.
– Ne vedd magadra, Anikó – mondja ilyenkor. – A mai fiatalok másképp gondolkodnak. Nekünk még természetes volt segíteni az idősebbeknek…
– De hát én csak szerettem volna együtt lenni velük! – tör ki belőlem újra meg újra.
Egy este aztán váratlanul csöngettek. Márk állt az ajtóban Gergővel.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte bátortalanul.
Leültünk a konyhában. Gergő csendben rajzolgatott mellettünk.
– Tudom, hogy megbántottunk – kezdte Márk –, de Dóra tényleg úgy érzi, hogy te lenézed őt…
– Én? Soha nem néztem le! Csak szerettem volna egy kis közös programot…
– Neki ez mást jelent – sóhajtott Márk. – Ő úgy érzi, hogy te elvárod tőle azt is, amit nem kéne.
Sokáig hallgattunk. Aztán megszorítottam Márk kezét.
– Érted mindent megtennék… csak ne veszítselek el titeket.
Aznap este Gergő nálam maradt aludni. Miközben betakargattam őt, azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok túl régi vágású? Vagy csak ennyire megváltozott a világ?
Ti mit gondoltok? Tényleg túl sokat vártam el Dórától? Vagy ma már nem természetes segíteni az idősebb családtagoknak?