Amit Anyaként Elrontottam: Egy Magyar Anya Vallomása

– Anya, kérlek, ne szólj bele! – csattant fel Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ültem, kezemben a kávéscsészével. Az ablakon túl sűrűn hullott az eső, mintha csak a lelkemet tükrözte volna. A hangja éles volt, de mögötte ott bujkált a fáradtság és a csalódottság is.

Nem először fordult elő, hogy összekaptunk. Zsófi, a nagyobbik lányom, mindig is érzékeny volt a kritikára. Én pedig – bár sosem akartam bántani – valahogy mindig megtaláltam a módját, hogy megkérdőjelezzem a döntéseit. „Csak jót akarok neked” – mondogattam újra és újra, de mostanra már magam sem hittem el igazán.

A férjem, Laci, ilyenkor általában csendben maradt. Ő mindig is azt mondta, hogy hagyjam a lányokat kibontakozni, de én féltem. Féltem attól, hogy hibáznak majd, hogy csalódnak az életben. Ezért inkább mindent előre elterveztem helyettük: melyik gimnáziumba menjenek, milyen különórákra járjanak, sőt még azt is, hogy kivel barátkozzanak.

Zsófi most harmincéves. Két diplomája van – magyar szakos tanár és pszichológus –, de még mindig nem találja a helyét. Egy kis vidéki iskolában tanít, de minden este fáradtan és elégedetlenül ér haza. Azt mondja, nem ezt akarta. Néha úgy érzem, mintha az én álmaimat élné meg helyettem.

A kisebbik lányom, Anna, már tizennyolc éves. Ő lázadóbb természetű, gyakran vitatkozik velem. Egyik este sírva jött haza: „Anya, miért nem lehetek egyszerűen csak önmagam? Miért kell mindig megfelelnem neked?” Akkor döbbentem rá igazán: talán én vagyok az oka annak, hogy egyikük sem boldog igazán.

Emlékszem egy régi karácsonyra. Zsófi akkor volt tizenkét éves. Egy hatalmas könyvcsomagot kapott tőlem – klasszikus magyar irodalom, mert azt gondoltam, majd ettől lesz művelt és sikeres. Ő viszont csak egy egyszerű naplót szeretett volna. „Anya, nem értem ezeket a könyveket” – mondta halkan. Én pedig csak legyintettem: „Majd ha nagyobb leszel, értékelni fogod.” Most már tudom: talán sosem fogja.

A családi ebédek is egyre feszültebbek lettek az évek során. Laci próbálta oldani a hangulatot viccekkel, de Zsófi és Anna között gyakran pattant ki vita arról, ki mennyire felel meg az elvárásaimnak. „Te vagy anya kedvence!” – vágta Anna Zsófi fejéhez egyszer. „Legalább neked sosem mondja meg, mit csinálj!” Ezek a szavak élesebbek voltak bármilyen késnél.

Az utóbbi időben egyre többször gondolkodom el azon, hol rontottam el. Vajon ha több szabadságot adtam volna nekik, boldogabbak lennének? Ha nem ragaszkodom annyira ahhoz, hogy minden tökéletes legyen – a tanulmányokban, a viselkedésben –, talán most nem éreznék úgy, hogy nem elég jók.

Egy este Zsófi leült mellém a kanapéra. Sokat hallgatott mostanában, de most megszólalt: „Anya, tudod… néha úgy érzem, mintha nem is az én életemet élném. Mindig azt csináltam, amit te akartál. Most meg nem tudom, mit akarok igazán.” A szívem összeszorult. Mit mondhattam volna? Hogy sajnálom? Hogy bárcsak visszaforgathatnám az időt?

Anna is egyre távolabb került tőlem. Egyik este későn jött haza buliból. Megint összevesztünk. „Anya, te sosem bízol bennem!” – kiabálta az arcomba. „Mindig azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz!” Akkor sírva fakadtam. Először az életben nem tudtam mit mondani.

A barátnőim gyakran dicsekednek a gyerekeikkel: ki milyen sikeres lett, ki házasodott meg először. Én csak mosolygok ilyenkor, de belül marcangol a bűntudat. Vajon tényleg jó anya voltam? Vagy csak egy irányító szülő?

A múlt héten Zsófi bejelentette: elköltözik Budapestre egyedül. Új életet akar kezdeni – nélkülem. Anna pedig azt tervezi, hogy külföldre megy tanulni. Üres lesz a házunk. Laci próbál vigasztalni: „Majd visszajönnek.” De én tudom: valami örökre megváltozott.

Most itt ülök a régi fotóalbumokkal az ölemben. Nézem a képeket: két kislány mosolyog rám vissza boldogan. Akkor még hittem abban, hogy mindent jól csinálok. Most már csak remélni tudom, hogy egyszer megbocsátanak nekem.

Talán nem késő változni. Talán még lehetünk boldog család – ha hagyom őket önmaguk lenni.

Vajon hány magyar anya érzi ugyanezt? Hányan gondolkodnak el azon esténként: vajon tényleg jót tettünk-e a gyerekeinkkel? Vagy csak a saját félelmeinket örökítettük tovább?