Anyósom utolsó kérése: Egy döntés, ami mindent megváltoztatott

– Nem akarok itt maradni! – csattant fel Gábor, miközben a nappali közepén állt, ökölbe szorított kézzel. Az ablakon túl a novemberi eső verte az ablakpárkányt, mintha csak a mi feszültségünket akarta volna visszhangozni. Anyósom, Ilona, csendben ült a kanapén, tekintete a padlóra szegeződött. Én pedig ott álltam közöttük, mint valami békebíró, akit senki sem kért fel erre a szerepre.

Az egész akkor kezdődött, amikor Ilona házát el kellett adnunk. A régi, nagy kertes ház Újpesten túl nagy lett neki egyedül, és mi sem úszhattuk meg a magyar valóságot: a lakásárak az egekben, albérlet szóba sem jöhetett. Gáborral úgy döntöttünk, hogy átmenetileg hozzánk költözik. „Csak pár hónap lesz” – mondta Gábor, de már akkor tudtam, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű.

Ilona mindig is nehéz természet volt. Gábor gyerekkorában sokszor érezte magát feleslegesnek mellette. „Anyám sosem tudott szeretni” – mondta egyszer nekem halkan, mikor azt hitte, alszom. Most pedig itt volt velünk, minden nap.

Az első hetekben próbáltam kedves lenni. Főztem neki levest, meghallgattam a történeteit a régi időkről, amikor még minden jobb volt. De Ilona sosem volt elégedett. „A húslevesbe túl sok sót tettél” – mondta egyik este. Máskor azt kérdezte: „Nem gondolod, hogy Gábor túl sokat dolgozik? Talán nem kéne ennyit hajszolnod?” Minden szava tűként szúrt belém.

Aztán jött az utolsó kérés. Egy este Ilona leült mellém a konyhában. A villany fénye sápadtan világította meg az arcát.

– Anna, szeretnék valamit kérni tőled – kezdte halkan.

– Persze, Ilona néni – válaszoltam óvatosan.

– Tudom, hogy most nehéz mindenkinek. De azt szeretném, ha a ház árából nem vennétek új lakást magatoknak. Hanem vennétek egy nagyobb házat… ahol mindhárman együtt élhetünk. Örökre.

Megfagyott bennem a vér. Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok.

– Nem gondolod, hogy ez… túl nagy kérés? – kérdeztem remegő hangon.

Ilona rám nézett. Tekintetében valami könyörgés és makacsság keveredett.

– Nincs már senkim rajtatok kívül. Nem akarok egyedül meghalni egy otthonban. És… szeretném jóvátenni mindazt, amit elrontottam Gáborral.

Aznap este nem tudtam aludni. Gábor is csak forgolódott mellettem.

– Mit mondott anyám? – kérdezte végül.

Elmondtam neki mindent. Láttam rajta a dühöt és a fájdalmat is.

– Mindig ezt csinálja – suttogta. – Mindig csak magára gondol.

Másnap reggel csendben reggeliztünk. Ilona nem szólt semmit, csak néha rám nézett reménykedve. Gábor egész nap nem jött haza időben. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott közöttünk.

A következő hetekben minden beszélgetés erről szólt. Gábor hallani sem akart róla.

– Anna, én nem akarok vele élni! – tört ki belőle egy este. – Nem bírom tovább! Gyerekkoromban is csak bántott… most meg azt akarja, hogy örökre együtt legyünk? Mi lesz velünk? Mi lesz a házasságunkkal?

Én is féltem. Féltem attól, hogy elveszítem Gábort. Féltem attól is, hogy Ilona tényleg egyedül marad majd valahol egy idegen otthonban.

Egyik este Ilona sírva jött be hozzánk.

– Bocsássatok meg nekem! – zokogta. – Tudom, hogy sok mindent elrontottam… De most már késő mindent jóvátenni?

Ott álltunk hárman a konyhában: egy asszony, aki egész életében kemény volt; egy férfi, aki sosem kapott szeretetet; és én, aki próbáltam összetartani ezt a törékeny családot.

Végül döntést kellett hoznunk. Hosszas viták után úgy határoztunk: veszünk egy kisebb lakást Ilonának közel hozzánk. Segítünk neki mindenben, de nem költözünk össze örökre.

Ilona először dühös volt és sértett. Napokig nem beszélt velünk rendesen. De ahogy teltek a hetek, lassan elfogadta a döntést. Néha átjött hozzánk ebédre vagy csak beszélgetni.

Gáborral is lassan helyreállt köztünk a béke. De soha többé nem lett már olyan az életünk, mint előtte.

Most itt ülök az ablak mellett és nézem az őszi esőt. Vajon jól döntöttünk? Lehet-e valaha igazán megbocsátani annak, aki egész életében csak sebeket okozott? És vajon elég-e a szeretet ahhoz, hogy begyógyítsa ezeket a sebeket?

Ti mit tettetek volna a helyemben?