Üres fészek, maradék remények: Egy anya magánya a magyar valóságban

– Hányszor mondtam már, hogy ne hagyjátok szanaszét a cipőtöket! – kiáltottam fel egykor, miközben a nappali közepén botladoztam a gyerekek tornacipőiben. Most, ahogy a botommal lassan végigsétálok ugyanazon a nappalin, csak a csend válaszol. A cipők rég eltűntek, ahogy Anna és Dániel is – a gyerekeim, akik nélkül ez a ház már csak üres díszlet.

A külvárosi házunk három szobája mostanra csak emlékeket őriz. Anna Londonban dolgozik egy multinál, Dániel pedig Pécsen tanít egyetemen. Mindketten messze vannak, nemcsak kilométerekben mérve, hanem lélekben is. Néha felhívnak, de legtöbbször csak gyors üzeneteket küldenek: „Anya, minden oké? Majd hívlak!” – írja Anna. Dániel még ennyit sem. Néha napokig nem hallok felőlük.

A szomszéd, Gábor – egy özvegy nyugdíjas – néha átjön segíteni: bevásárol, felakasztja a függönyt, vagy csak leül mellém egy kávéra. De ő sem pótolja azt az űrt, amit a gyerekeim hagytak maguk után. Együtt nézzük a híradót, és közben panaszkodunk az árakra, az egészségügyre, meg hogy mennyire megváltozott a világ.

Egyik este Gábor megkérdezte:
– Miért nem hívod fel te őket? Lehet, hogy várják.

– Nem akarom zavarni őket – válaszoltam halkan. – Tudod, mennyire elfoglaltak. Anna mindig rohan, Dánielnek meg ott van az új családja.

Gábor csak bólintott. Tudta jól, hogy nem erről van szó. Az igazság az, hogy félek attól, amit hallanék. Hogy már nincs rám szükségük.

Az ünnepek közeledtével egyre nehezebb elviselni a magányt. Karácsonykor mindig együtt díszítettük a fát. Most egyedül állok neki, és minden gömbhöz egy-egy emlék tapad: Anna első óvodai karácsonya, Dániel makacs ragaszkodása a csillagszórókhoz. Idén is meghívtam őket vacsorára. Anna azt írta: „Anya, idén nem tudok hazamenni, de majd januárban bepótoljuk!” Dániel pedig: „Anyu, most az anyóséknál leszünk.”

Aztán jött egy váratlan levél az önkormányzattól: felajánlották, hogy költözzek be az idősek otthonába. „Biztonságosabb lenne” – mondta Gábor is. De én nem akarom elhagyni ezt a házat. Itt nőtt fel mindenem. Itt hallottam először Anna kacagását, itt tanítottam Dánielt biciklizni.

Egyik este Anna végre felhívott videón:
– Anya! Olyan régen beszéltünk! Hogy vagy?
– Jól vagyok – hazudtam. – És te?
– Fáradtan… De minden rendben. Majd jövő hónapban talán hazaugrom pár napra.

A hívás után órákig ültem mozdulatlanul. Vajon tényleg eljön? Vagy csak újabb ígéret?

Másnap reggel Gábor kopogott:
– Hoztam neked friss kenyeret. És… beszéltem Annával.
– Te beszéltél vele? – lepődtem meg.
– Igen. Megkérdeztem tőle, tudja-e, mennyire hiányzik neked.

Először haragudtam Gáborra. Hogy merte? De aztán rájöttem: valakinek ki kellett mondania helyettem is.

Aznap este Anna újra hívott:
– Anya… Sajnálom, hogy ennyire eltávolodtunk. Tudom, hogy magányos vagy. Megpróbálok többet jelentkezni.

Sírtam. Nem tudtam eldönteni, hogy örömömben vagy bánatomban.

A napok telnek, és bár semmi sem változott igazán – Anna továbbra is messze van, Dániel ritkán jelentkezik –, mégis mintha könnyebb lenne elviselni ezt az ürességet. Talán azért, mert kimondtam végre: hiányoznak.

Néha azon gondolkodom: vajon miért olyan nehéz beszélni az érzéseinkről? Miért félünk kimondani azt, ami igazán fáj? És vajon hányan élnek még így ebben az országban – csendben várva egy telefonhívásra vagy egy látogatásra?

„Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni újra boldognak lenni akkor is, ha mindenki elment?”