Hetvenévesen újra oltár elé: Apám döntése, ami szétszakította a családunkat
– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod, apa! – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. Apám csak csendben nézett rám, szinte szánakozó mosollyal az arcán. Aztán megszólalt: – Zsuzsa, hetven éves vagyok. Jogom van boldognak lenni.
Aznap este minden megváltozott. Anyám halála óta – már hat éve – apám magányosan élt a régi panelban Zuglóban. Azt hittem, megszokta már a csendet, a reggeli rádiót, a délutáni sétákat a Városligetben. De most, hogy bejelentette: újra nősülni készül, mintha egy idegent láttam volna magam előtt.
A családunk sosem volt tökéletes, de legalább összetartottunk. Most viszont mindenki másképp reagált. A bátyám, Gábor csak vállat vont: – Ha neki így jó… De én nem tudtam ilyen könnyen túllépni rajta. Főleg amikor kiderült, hogy apám választottja nem más, mint Katalin néni, a szomszéd házból – az a nő, akit gyerekkoromban mindig furcsán néztem, mert túl hangosan nevetett és túl sokat kérdezett.
Az első találkozás kínos volt. Katalin néni sütit hozott, és próbált kedves lenni. – Zsuzsikám, tudom, nehéz ez most neked… – kezdte volna, de félbeszakítottam: – Nem vagyok a kislánya! Nem kell becézgetni! Apám csak sóhajtott.
Azóta minden nap egyre feszültebb lett otthon. Apám ragaszkodott hozzá, hogy mindent megbeszéljünk. Egy este leültetett: – Zsuzsa, tudom, hogy haragszol rám. De anyáddal már régóta nem voltunk boldogok. Csak együtt maradtunk miattatok. – Ezek a szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hát ennyi volt az egész? Egy élet hazugságban?
Aztán jöttek a titkok. Egy régi dobozban megtaláltam anyám naplóját. Olvasni kezdtem – először csak kíváncsiságból, aztán egyre kétségbeesettebben. Anyám sorai tele voltak fájdalommal: „Sándor már megint későn jött haza… Vajon tényleg szeret még?” Egy másik bejegyzés: „A gyerekek miatt maradok.”
A napló olvasása után minden más fényt kapott. Apám nem csak magányból döntött az újraházasodás mellett – talán egész életében keresett valamit, amit sosem talált meg anyámban. És én? Én csak egy illúzióban éltem.
Egyik este Gábor felhívott: – Zsuzsa, hagyd már apát élni! Te is csak félsz attól, hogy elveszíted azt az emléket, amit anyáról őrzöl. De lehet, hogy neki már nincs szüksége rá.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem a sötétben és hallgattam a lakás csendjét. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak nem akarom elfogadni, hogy az élet nem fekete-fehér?
A családi ebéd egy rémálom lett. Katalin néni próbált beszélgetni velem:
– Tudod, Zsuzsa, én is elvesztettem valakit…
– Nem érdekel! – vágtam rá dühösen.
Apám ekkor felállt:
– Elég! Ha nem tudtok elfogadni minket együtt, akkor inkább egyedül maradok!
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: mindannyian szenvedünk. Apám a múlt miatt bűntudatot érez; én az elveszett családot siratom; Katalin néni pedig csak szeretne tartozni valahová.
Azóta eltelt pár hét. Apám és Katalin néni összeházasodtak egy csendes polgári szertartáson. Nem mentem el. Gábor ott volt helyettem.
Most itt ülök anyám naplójával a kezemben, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet újrakezdeni hetven évesen? Vagy csak menekülünk a magány elől? Ti mit gondoltok erről? Tudtok megbocsátani valakinek, aki egész életében titkokat hordozott?