„Semmit sem értékelsz! Spórolni kell!” – Egy magyar anya és gyermekeinek harca a boldogságért

– Levente, már megint égve hagytad a villanyt a fürdőben! – harsogta anyám hangja, ahogy beléptem a konyhába. A reggeli fény még alig szűrődött be az ablakon, de Katalin már teljes harci díszben állt a gáztűzhely mellett, kezében egy régi zoknival és tűvel. – Tudod te, mennyibe kerül az áram? Semmit sem értékelsz! Spórolni kell!

A húgom, Dorka, csak a szemét forgatta. Ő már megszokta anyánk örökös prédikációját. Én viszont minden alkalommal úgy éreztem, mintha egyre kisebb lennék. Mintha minden hibám egy újabb szög lenne abba a láthatatlan koporsóba, amiben a gyerekkoromat temettük el.

– Anya, nem lehetne egyszer csak… nem aggódni? – próbáltam halkan. – Csak egyetlen reggel ne szólj rám valami miatt?

Katalin letette a zoknit, és rám nézett. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, mintha évek óta nem aludt volna rendesen.

– Ha én nem aggódnék, ki aggódna helyettetek? – kérdezte fáradtan. – A pénz nem nő a fán, Levente. Apád is ezért dolgozott annyit. Nem akarom, hogy úgy nőjetek fel, mint azok a gyerekek ott a lakótelepen, akiknek mindene megvan, de semmit sem becsülnek.

Dorka közbeszólt:
– De anya, mi sem becsülünk semmit? Csak mert néha szeretnénk egy új cipőt vagy elmenni moziba?

Anyám arca megkeményedett.
– A boldogság nem a pénzben van. Ha egyszer majd saját családod lesz, te is rájössz.

Aztán visszafordult a tűzhelyhez. A rántotta illata keveredett a mosószerével és az olcsó kávéval. Mindig ugyanazt vettük: a legolcsóbbat. Mindenből a legolcsóbbat.

Az iskolában is éreztem ezt a különbséget. A többiek menő cipőben jártak, nekem meg mindig valami turkálós szerzemény jutott. Egyszer az egyik osztálytársam megjegyezte:
– Levente, ez a pulcsi már tavaly is rajtad volt.

Csak vállat vontam. Mit mondhattam volna? Hogy anyám szerint felesleges újat venni, amíg ez is jó?

Otthon esténként gyakran hallottam, ahogy anyám számolgatja a csekkeket. Néha sírt is. Egyszer beosontam hozzá:
– Anya, baj van?
– Nincs baj – mondta gyorsan, letörölve a könnyeit. – Csak fáradt vagyok.

De tudtam, hogy nem csak fáradt. Félt. Félt attól, hogy egyszer nem lesz elég pénz. Hogy elveszítjük ezt a kis lakást is, amit apám halála után nagy nehezen megtartottunk.

Dorka egyre lázadóbb lett. Egyik este hazajött egy új telefonnal.
– Honnan van ez? – kérdezte anyám gyanakodva.
– Vettem magamnak. A diákmunkából.
– És miért nem tetted félre azt a pénzt? Mi lesz holnap?
– Anya! Nem lehet mindig csak félretenni! Élni is kell!

Veszekedés lett belőle. Dorka sírva rohant be a szobájába. Én csak ültem az asztalnál és néztem anyámat. Olyan volt, mintha minden örömöt kiirtott volna magából.

Egyik este leültem mellé.
– Anya… Te mikor voltál utoljára boldog?
Először csak hallgatott. Aztán halkan megszólalt:
– Amikor még apátok élt… Amikor még hittük, hogy minden rendben lesz.

Akkor értettem meg igazán: anyám nem csak spórolt. Ő félt. A jövőtől, az egyedülléttől, attól, hogy nem tud minket megvédeni mindentől.

De mi közben felnőttünk. Dorka egyre többet dolgozott suli mellett, én pedig ösztöndíjra hajtottam. Mindketten próbáltunk kitörni ebből az örökös szorongásból.

Egy nap Dorka hazahozott egy fiút: Gergőt. Anyám persze azonnal faggatni kezdte:
– És te dolgozol? Van megtakarításod?
Gergő csak mosolygott:
– Dolgozom is, de néha el is költöm azt, amit keresek. Szerintem élni kell.
Anyám csak csóválta a fejét.

Aztán jött egy váratlan fordulat: anyám beteg lett. Egy rutin vizsgálat után kiderült, hogy műteni kell. Hirtelen minden megváltozott. Dorka és én összefogtunk: főztünk rá, takarítottunk, intéztük a dolgokat.

Egy este anyám odahívott magához.
– Levente… Sajnálom, ha túl szigorú voltam veletek. Csak azt akartam, hogy biztonságban legyetek.
Megfogtam a kezét.
– Tudom, anya. De néha élni is kell… Nem csak túlélni.

A műtét után lassan javult az állapota. Mintha kicsit engedett volna abból a görcsös ragaszkodásból is. Egy nap Dorka előállt egy ötlettel:
– Menjünk el együtt moziba! Rég voltunk már sehol.
Anyám először tiltakozott:
– Drága az mozi…
De végül belement.

Aznap este először láttam őt nevetni hosszú évek óta.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esti fényeket Budapesten. Arra gondolok: vajon tényleg csak akkor lehetünk biztonságban, ha mindentől félünk? Vagy néha engedhetünk magunknak egy kis boldogságot is?

Ti mit gondoltok: lehet egyszerre spórolni és élvezni az életet? Vagy választani kell?