Elmentél, Zoltán – Két év után visszatértél, de én már nem vagyok ugyanaz az Anna

– Anna, ne várj rám ma este! – Zoltán hangja még most is a fülemben cseng, pedig már két éve annak a végzetes estének. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor együtt vacsorázunk. Azt mondta, csak egy kis időre van szüksége. Aztán eltűnt. Három gyerekkel maradtam egyedül: Marci akkor volt tíz, Lili hat, és a kis Bence még csak másfél éves.

Azóta minden napom harc. Most is ott ülök a parkban, a hideg padon, hópelyhek olvadnak a kabátomon. A gondolataimban elveszve észre sem veszem, hogy már késésben vagyok. Felpattanok, futva indulok Marciért a fociedzésre. Aztán Lilit kell vinnem balettra, Bencét pedig az óvodába. A napjaim szüntelen rohanásból állnak, miközben belül üresség tátong.

Anyám gyakran mondja: – Anna, erős vagy! – De vajon tényleg az vagyok? Néha úgy érzem, csak egy vékony fonál tart össze. A gyerekek miatt nem sírhatok előttük, de éjszakánként párnába fojtom a könnyeimet.

A családunk széthullott Zoltán döntése miatt. Az anyósom sosem kedvelt igazán. – Tudtam, hogy nem vagy elég jó neki – mondta egyszer a szemembe. Azóta sem beszélünk. Apám is csak ritkán hív fel: – Kislányom, próbálj meg továbblépni! – De hogyan lehet továbblépni, ha minden nap ugyanaz a fájdalom éget?

A barátnőim közül is sokan eltávolodtak. – Anna, túl sokat panaszkodsz – mondta egyszer Réka. Azóta ő sem keresett. Egyedül maradtam a gondjaimmal.

Két év telt el így. Már-már kezdtem elhinni, hogy valahogy mégis túl fogom élni ezt az egészet. A gyerekek miatt muszáj volt erősnek lennem. Megtanultam szerelni, festeni, pénzt beosztani. Minden fillért meg kellett néznem: néha azon gondolkodtam, mit hagyjak ki a bevásárlólistáról.

Aztán egy nap, amikor épp Bencét altattam délután, csöngettek. Az ajtóban Zoltán állt. Ugyanaz a kabát volt rajta, mint amikor elment. Az arca fáradt volt és megtört.

– Szia Anna… – suttogta.

A szívem hevesen vert. Egyszerre akartam rákiabálni és átölelni. De csak némán álltam.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Mit akarsz még tőlem? – törtem ki végül.

– Hibáztam… Tudom. De szeretnék mindent jóvátenni…

Először azt hittem, csak álmodom. Két évig semmi hír, most pedig vissza akar jönni? A gyerekek hangjára ocsúdtam fel: Marci az ajtóban állt.

– Apa? – kérdezte remegő hangon.

Zoltán letérdelt elé:

– Sajnálom, kisfiam…

Marci nem szólt semmit, csak könnyes szemmel nézett rá.

Aznap este Zoltán nálunk maradt. A gyerekek örültek neki, de bennem kavargott minden érzés: harag, szeretet, félelem és remény.

Később leültünk beszélgetni.

– Anna… Tudom, hogy megbocsáthatatlan voltam. De rájöttem, hogy nélkületek nincs értelme az életemnek.

– És mi van velem? – kérdeztem dühösen. – Tudod te egyáltalán, min mentem keresztül?

– Sajnálom… Nem tudtam kezelni a nyomást. Féltem a felelősségtől…

– Én is féltem! De nem menekülhettem el! – kiáltottam rá.

Csend lett köztünk. Zoltán lehajtotta a fejét.

– Adj még egy esélyt…

Aznap éjjel alig aludtam. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy csak újra összetörne minket?

A következő hetekben Zoltán próbált segíteni: elvitte a gyerekeket iskolába, főzött vacsorát, még a ház körüli javításokat is megcsinálta. De bennem ott volt a félelem: mi lesz, ha újra elmegy?

Egy este Marci odabújt hozzám:

– Anya, ugye most már minden rendben lesz?

Nem tudtam mit felelni.

A családomban is megoszlottak a vélemények: anyám örült Zoltán visszatérésének – „A gyerekeknek szükségük van az apjukra!” –, de apám csak annyit mondott: „Vigyázz magadra!”

A barátnőim közül néhányan újra keresni kezdtek: „Anna, te tényleg visszafogadod?” – kérdezte Réka hitetlenkedve.

Nem tudom a választ. Minden nap újabb próbatétel.

Most itt ülök az ablakban és nézem a hóesést. Vajon képes lehet egy ember igazán megváltozni? Megérdemli Zoltán az újabb esélyt? És én… képes vagyok újra bízni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ekkora árulást?