A Hazugság Ára – Egy Szerelmi Kísérlet Végzetes Következményei

– Miért nem mondtad el az igazat, Márk? – Viktória hangja remegett a düh és a csalódottság keverékétől. A konyhaasztalnál ültem, kezeim ökölbe szorultak az ölemben, és úgy éreztem, mintha minden levegő kiszorult volna a szobából.

Nem tudtam ránézni. A tekintetem a repedezett csempére szegeződött, mintha ott keresném a választ arra, hogyan jutottunk idáig. Egy hónapja még boldogan sétáltunk a Margitszigeten, nevetve, mintha az egész világ csak a miénk lenne. Most pedig… most minden darabokra hullott.

– Féltem – suttogtam végül. – Féltem, hogy ha megtudod, mennyi pénzem van, már nem engem fogsz szeretni, hanem azt, amit birtokolok.

Viktória felnevetett – de ez a nevetés hideg volt és éles, mint a kés. – Azt hitted, hogy ennyire felszínes vagyok? Hogy csak a pénz érdekel?

Azt hiszem, ebben a pillanatban értettem meg igazán, mennyire elrontottam mindent. Nem csak őt bántottam meg ezzel a hazugsággal, hanem magamat is. Az egész kapcsolatunkat egy kísérletnek vetettem alá – mintha ő csak egy tesztalany lenne, nem pedig az a nő, akit szeretek.

Az egész ott kezdődött, amikor először jobbra húztam Viktóriát a Társalgó nevű magyar társkereső alkalmazáson. A profilképe egy balatoni naplementénél készült: haja aranyszínű fényben úszott, szemeiben pedig valami különös csillogás bujkált. Az első üzenetváltás után már tudtam: ő más, mint a többi lány. Okos volt, vicces, és nem félt kimondani a véleményét.

De ott motoszkált bennem a félelem. Az apám mindig azt mondta: „Márk, sose bízz meg abban, aki csak akkor mosolyog rád, ha tudja, mennyi van a bankszámládon.” Gyerekkoromban láttam, ahogy anyám barátnői irigykedve néznek ránk a budai villánkban. Láttam azt is, ahogy apám új feleségei mindig csak addig maradtak, amíg bőkezű volt velük.

Ezért döntöttem úgy: elrejtem az igazságot. Elmondtam Viktóriának, hogy egy kis albérletben lakom Zuglóban (valójában a saját lakásomban éltem a Rózsadombon), és hogy egy átlagos irodai munkám van (pedig apám cégében voltam vezető). Minden alkalommal, amikor találkoztunk, olcsó kávézókba vittem őt, és sosem engedtem meg magamnak semmi extrát.

Az első hónapokban minden tökéletesnek tűnt. Viktória nem panaszkodott soha – sőt, gyakran ő fizette ki a mozijegyet vagy a vacsorát. Egyszer még azt is mondta: „Nem az számít, mennyid van, hanem hogy ki vagy valójában.” Akkor úgy éreztem, nyert ügyem van.

Aztán jöttek az apró repedések. Egyik este elhívott magukhoz vacsorára. A szülei egy panelban éltek Újpesten; édesanyja tanárnő volt, édesapja buszsofőr. Az asztalnál ülve hallgattam őket beszélgetni arról, mennyire nehéz mostanában kijönni a fizetésből. Viktória apja rám nézett:

– És te, Márk? Te is érzed ezt a mindennapi küzdelmet?

Hazudtam. Azt mondtam, igen – miközben tudtam: nekem sosem kellett aggódnom a pénz miatt.

A hazugságok egyre csak gyűltek. Egyik este Viktória sírva hívott fel: elvesztette az állását egy leépítés miatt. „Most mi lesz velünk?” – kérdezte kétségbeesetten. Én pedig nem mondhattam el neki: bármikor segíthetnék rajta. Ehelyett csak annyit mondtam: „Majd megoldjuk együtt.”

A fordulópont akkor jött el, amikor egyik barátom, Gábor – aki tudta az igazságot – véletlenül elszólta magát egy közös bulin:

– Márk, te még mindig azzal az öreg Audival jársz? Nem unod már? Mikor veszel végre egy új BMW-t?

Viktória arca elfehéredett. Aznap este már nem is szólt hozzám hazafelé. Másnap reggel kérdőre vont:

– Miért mondta Gábor azt az autót? És miért beszél mindenki úgy rólad, mintha te lennél a következő nagy üzletember?

Nem tudtam tovább hazudni. Mindent bevallottam: hogy gazdag családból származom, hogy sosem voltak anyagi gondjaim, és hogy mindvégig csak azért játszottam el ezt az egészet, mert féltem attól, hogy csak a pénzem miatt szeretne.

Viktória sírt. A könnyei csendben folytak végig az arcán.

– Te tényleg azt hiszed rólam…? – suttogta.

Próbáltam magyarázkodni: – Nem rólad szólt ez… Hanem rólam. Az én félelmeimről.

De már késő volt. Aznap este összepakolta a holmiját nálam – azt a néhány ruhát és könyvet –, és elment.

Azóta is üresnek érzem magam. Hiába van pénzem, hiába vehetnék meg bármit – azt az egy dolgot veszítettem el, ami igazán számított volna.

Most itt ülök ebben a túl nagy lakásban, és csak egy kérdés motoszkál bennem újra és újra:

Miért hisszük azt, hogy ha elrejtjük önmagunkat – vagy épp túlzottan próbáljuk védeni magunkat –, akkor majd boldogabbak leszünk? Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol mindent hazugságra építettünk?