Az ember, aki naponta ötször cserél zoknit
– Gábor, mondd már el, miért kell naponta ötször zoknit cserélned? – kérdeztem halkan, miközben a reggeli kávémat kavargattam. A hangom remegett, de próbáltam nyugodt maradni. Ő csak rám nézett azokkal a szürke szemeivel, amik valaha annyi melegséget sugároztak felém.
– Nem értenéd meg, Zsófi – felelte fáradtan, és már nyúlt is a szekrénybe a következő pár fehér zokniért. – Ez csak… muszáj.
Azt hiszem, akkor tört el bennem valami. Az első években még viccesnek találtam ezt a szokását. Még nevettem is rajta, amikor a Balatonon nyaraltunk, és külön táskát hozott csak a zokniknak. De mostanra minden egyes zoknicsere egy újabb falat emelt közénk. A gyerekeink is furcsán néztek rá – Dorka egyszer meg is kérdezte: „Apa, te félsz a kosztól?” Gábor csak elmosolyodott, de a mosoly mögött ott bujkált valami sötét árnyék.
Az anyósom szerint Gábor mindig is ilyen volt. Gyerekkorában is órákig mosta a kezét, és ha valaki hozzáért a játékaihoz, azokat azonnal fertőtlenítette. De én nem ezt az embert ismertem meg tíz éve az egyetemi gólyabálon. Akkor még felszabadult volt, nevetett, táncolt velem hajnalig. Hol veszett el az a fiú?
A családunk lassan két részre szakadt. Én próbáltam mindent egyben tartani – főztem, mostam rá, még külön mosószerrel is, ahogy kérte. De egy idő után már nem bírtam tovább. Egy este, amikor Dorka sírva jött haza az iskolából, mert az osztálytársai csúfolták az apja furcsa szokásai miatt, elvesztettem a türelmemet.
– Gábor! Nem látod, hogy ez már mindannyiunkat tönkretesz? – kiabáltam rá. – Nem csak rólad szól ez az egész! Dorka szenved miatta, én is… Nem lehetne egyszerűen csak… normálisnak lenni?
Gábor arca eltorzult. – Sajnálom – mondta halkan –, de nem tudok más lenni. Próbáltam. De ha nem cserélem le a zoknimat, úgy érzem, megfulladok.
Akkor értettem meg igazán: ez már nem csak egy rossz szokás vagy hóbort. Ez valami mélyebb félelem vagy kényszer lehetett benne. Próbáltam rávenni, hogy menjen el pszichológushoz. Először dühösen elutasította.
– Nem vagyok őrült! – vágta hozzám egyik este, amikor újabb pár zoknit dobott a szennyesbe.
De aztán egy nap mégis eljött velem a rendelőbe. A pszichológus szerint Gábor kényszerbetegséggel küzd – OCD-vel –, és ez magyarázza a viselkedését. Megkönnyebbülést kellett volna éreznem, de csak ürességet éreztem. Vajon tényleg lehet ezen változtatni? Vagy örökre így maradunk?
A családi ebédek is egyre kínosabbak lettek. Anyám egyszer félrehívott:
– Kislányom, meddig bírod még ezt? Egy férfi miatt feláldozod magad és a gyerekeidet?
Nem tudtam válaszolni. Szerettem Gábort – vagy legalábbis azt az embert szerettem, aki régen volt. De most már csak árnyéka önmagának.
Egy este Dorka bejött hozzám.
– Anya, miért nem válunk el? – kérdezte sírva.
A szívem összeszorult. Tudtam, hogy nem csak magam miatt kell döntenem.
Az utolsó csepp az volt, amikor Gábor már nemcsak otthon, hanem munkahelyén is naponta többször átöltözött. Az igazgatója felhívott:
– Zsófia, beszélnünk kellene Gáborról… aggódunk érte.
Akkor döntöttem el: el kell engednem őt. Nem tudom meggyógyítani helyette magát.
Egy esős novemberi napon összepakoltam néhány ruhát és Dorkával együtt átköltöztünk anyámhoz. Gábor sírt – először láttam sírni tíz év alatt.
– Sajnálom – mondta –, de nem tudok más lenni.
Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem a gőzölgő kávémat és azon gondolkodom: vajon tényleg egy pár zokni miatt ment tönkre minden? Vagy csak kifogás volt ez arra, hogy ne nézzünk szembe azzal, ami igazán fáj?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egy ilyen házasságot? Vagy van az a pont, amikor már jobb elengedni egymást?