A titkos beszélgetés, ami összetörte a szívemet
– Anya, ugye tényleg lesz kiskutyám? – Levente hangja remegett az izgatottságtól, miközben az asztalnál ültünk vacsoránál. Gábor rám pillantott, szemében ott bujkált a titok, amit már hetek óta őriztünk. Csak bólintottam, és próbáltam elrejteni a mosolyomat.
Aznap este, miután Levente elaludt, Gábor leült mellém a kanapéra. – Szerinted jó ötlet? – kérdezte halkan. – Tudod, mennyi gond van egy kutyával…
– Tudom – feleltem. – De Levente annyira vágyik rá. Talán most végre boldogabb lesz. Talán… – elakadtam. Az utóbbi időben egyre többet veszekedtünk Gáborral apróságokon, és Levente is mintha bezárkózott volna. Azt reméltem, egy kiskutya újra közelebb hozhat minket egymáshoz.
A következő napokban minden a titkos szervezkedésről szólt. Gábor elintézte az állatorvost, én beszereztem az etetőtálat és a játékokat. Levente semmit sem sejtett, csak néha kérdezgette: – Anya, szerinted ha lenne kutyám, szeretne engem?
A születésnap előtti este azonban valami megváltozott. Éjfél körül riadtam fel: Gábor nem feküdt mellettem. Halk suttogást hallottam a nappaliból. Lassan kiosontam az ajtón, és megláttam Gábort – telefonált.
– Nem tudom, meddig bírom még ezt… Igen, persze, szeretem őket, de… – A hangja megtört volt. – Nem erről álmodtam. Nem ilyen családot akartam.
A szívem hevesen vert. Kihez beszél? Miről beszél? Meg akartam fordulni, de a lábam földbe gyökerezett.
– Igen, tudom, hogy Levente boldog lesz a kutyával… De én? Én mikor leszek az? – sóhajtott fel Gábor.
Aztán csend lett. Visszasiettem az ágyba, de egész éjjel csak forgolódtam. Másnap reggel Gábor úgy tett, mintha minden rendben lenne. Levente ujjongva ölelte magához a kis Bodzát, a fekete-fehér keverékkutyát. A lakás megtelt nevetéssel és ugatással.
De bennem valami eltört.
Napokig figyeltem Gábort: ahogy Leventével játszott, ahogy Bodzát simogatta. Minden mozdulatában ott volt valami távolság. Egy este nem bírtam tovább.
– Kivel beszéltél azon az éjszakán? – kérdeztem halkan.
Gábor arca elsápadt.
– Hallottad?
– Igen. És most szeretném tudni az igazat.
Hosszú csend következett.
– Anyámmal beszéltem – mondta végül. – Tudod jól, mennyire nehéz volt nekem mindig megfelelni neki… Most is azt érzi, hogy elrontottam mindent. Hogy nem vagyok jó apa…
– És te mit érzel? – kérdeztem.
Gábor lehajtotta a fejét.
– Néha úgy érzem, elvesztem ebben az egészben. Hogy csak sodródom… És félek, hogy egyszer tényleg elmegyek innen.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Miért nem mondtad el?
– Mert azt akartam hinni, hogy majd elmúlik… Hogy majd jobb lesz…
Aznap éjjel mindketten sírtunk. Levente álmában halkan beszélt Bodzához: – Ugye mindig itt leszel velem?
A következő hetekben próbáltunk újra egymásra találni. Elmentünk együtt sétálni a Városligetbe, Bodza boldogan futott előttünk. De minden nevetés mögött ott lappangott a félelem: vajon tényleg együtt maradunk?
Egy este Levente odabújt hozzám: – Anya, te mindig itt leszel velem?
Megsimogattam a haját. – Igen, kicsim… Mindig.
De magamban már nem voltam biztos semmiben.
Most itt ülök a konyhaasztalnál, nézem Gábort és Leventét, ahogy Bodzával játszanak. Vajon elég szeretet van bennünk ahhoz, hogy átvészeljük ezt? Vajon hány magyar család él így titkokkal és kimondatlan félelmekkel? Ti mit tennétek a helyemben?