Az örökség ára – Egy testvérharc a családi otthonért

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg kimondod! – csattantam fel, miközben Gábor a nappali közepén állt, mintha soha el sem ment volna. Az ablakon túl szürke eső verte a párkányt, a házban pedig fojtogató csend ült meg apánk halála óta.

Gábor arca kemény volt, szemeiben valami idegen csillogás. – Zsófi, nekem is jogom van hozzá. Apánk meghalt, és nincs végrendelet. A törvény szerint fele-fele.

A szívem összeszorult. Hányszor álmodtam arról, hogy egyszer visszajön, bocsánatot kér, és újra testvérek lehetünk? Ehelyett most ügyvédként beszél hozzám, mintha csak egy idegen lennék.

– Hol voltál az elmúlt tíz évben? – kérdeztem halkan. – Tudod egyáltalán, milyen volt minden nap attól félni, hogy apu reggel már nem ébred fel? Hogy én adtam be neki az inzulint, én vittem orvoshoz, én mostam rá? Te csak most jössz elő, amikor már nincs kit szeretni, csak mit elvinni.

Gábor elfordította a fejét. – Nem volt könnyű nekem sem. De most nem erről van szó. A ház fele engem illet.

A falon apánk régi fényképe lógott: fiatalon, mosolyogva ölel át minket egy balatoni nyaralás alkalmával. Akkor még minden egyszerűnek tűnt. Anyánk korán meghalt, apánk mindent megtett értünk. De Gábor mindig lázadóbb volt, tizenhét évesen már elköltözött Pestre, aztán évekig csak karácsonykor hallottunk róla. Én maradtam. Én lettem apu mindene.

Az utolsó hónapokban már alig tudott beszélni. Néha csak a kezem szorította meg hálásan. Soha nem panaszkodtam. Minden napom róla szólt: gyógyszerek, főzés, takarítás, éjszakai felkelések. A barátaim eltűntek mellőlem, a munkámról lemondtam. De nem bántam meg.

Most viszont itt állok egyedül ebben a házban, és Gábor ügyvédet akar hívni.

– És mit gondolsz, hova menjek? – kérdeztem keserűen. – Ez az otthonom! Neked csak egy cím a papíron.

– Eladhatjuk, megfelezzük az árat – mondta ridegen.

– Vagy kivásárolhatlak – vetettem fel reménytelenül.

– Miből? – nézett rám gúnyosan. – Nincs munkád, Zsófi.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Tényleg nincs semmim. Csak ez a ház.

Aznap este nem aludtam. A konyhában ültem egy pohár teával, és hallgattam az esőt. Apám hangja csengett a fejemben: „Mindig vigyázz magadra és a testvéredre.” De hogyan vigyázzak rá, ha ő csak elvenni akar?

Másnap Gábor ügyvédet hozott magával. Egy fiatal nő volt, Kiss Réka, aki udvariasan mosolygott rám, de a szemében láttam: csak egy újabb ügy vagyok neki.

– Zsófia – kezdte –, sajnálom a veszteségét. De sajnos a törvény világos: az örökség fele Gábort illeti.

– És az én életem? Az nem számít? – kérdeztem kétségbeesetten.

Réka vállat vont. – Az érzelmek sajnos nem jogi kategória.

Gábor végig sem nézett rám. Csak bólintott: – Intézzük el gyorsan.

A következő hetekben minden nap tárgyaltunk: mennyit ér a ház, mennyit tudnék fizetni neki részletekben. Közben a szomszédok is elkezdtek pletykálni: „Hallottad? A testvérek pereskednek.” Anyám régi barátnője, Marika néni is átjött egyszer pityeregve: – Zsófikám, ne hagyd elvenni! Ez a te otthonod!

De Gábort nem hatotta meg semmi. Egyik este veszekedtünk a konyhában:

– Miért csinálod ezt velem? – sírtam.
– Nekem is nehéz volt apu nélkül felnőni! – kiabált vissza.
– De te választottad! Te mentél el!
– És te választottad azt, hogy itt maradsz! – vágta rá dühösen.

Azt hittem, soha nem fogom megbocsátani neki ezt a mondatot.

Végül kénytelen voltam kölcsönt kérni egy régi ismerőstől, hogy kivásároljam Gábort. Az utolsó találkozón csendben adtam át neki a pénzt. Ő csak bólintott.

– Sajnálom – mondta halkan.
– Én is – feleltem.

Azóta egyedül élek itt. Néha még mindig hallom apám lépteit az emeleti folyosón. Néha azt kívánom, bárcsak másképp alakult volna minden. Vajon tényleg megérte ennyi áldozatot hozni? Vagy csak elvesztettem mindent: apát, testvért és önmagamat is?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak a törvény számít ebben az országban?