Egy vércsoport mindent elárul – Egy családi titok napvilágra kerülése

– Anyu, te biztos vagy benne, hogy én tényleg apu fia vagyok? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, a biológiafüzetem fölé hajolva. Anyám keze megállt a mosogatásban, és egy pillanatra csak a csap csöpögése hallatszott. Nem nézett rám azonnal, csak lassan fordult felém, arca sápadt volt, mint aki szellemet látott.

– Miért kérdezed ezt, Marci? – hangja remegett, de próbált nyugodtnak tűnni.

Nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy a mai biológiaórán a vércsoportokról tanultunk. A tanárnő, Farkasné, azt mondta: „Ha az egyik szülőnek AB, a másiknak 0 a vércsoportja, akkor a gyerek nem lehet A vagy B.” Nekem A-s a vércsoportom. Apámé 0-s. Anyámé AB. Egyszerű matek. De akkor én hogy lehetek A-s?

– Csak… tanultuk ma az iskolában – motyogtam –, és nem értem. Lehetetlen, hogy én A-s legyek.

Anyám leült velem szemben. Keze remegett, ahogy megfogta az enyémet. – Marci, vannak dolgok, amiket nehéz elmagyarázni… – kezdte, de elcsuklott a hangja.

A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Az apám mindig is szigorú volt velem. Sosem éreztem azt az igazi apai szeretetet tőle, amit a barátaim meséltek otthonról. Gyakran kiabált velem apróságok miatt is. Most hirtelen minden értelmet nyert.

– Ki az igazi apám? – kérdeztem kirobbanó hangon.

Anyám sírni kezdett. Könnyei végigfolytak az arcán. – Nem akartam, hogy így tudd meg… De most már nem titkolhatom tovább.

A levegő megfagyott közöttünk. Hallottam, ahogy a szomszéd lakásban valaki rádiót hallgat. Az én világom viszont összeomlott.

– Tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtem egy fiúval, Gergővel – kezdte anyám halkan. – Ő volt az első szerelmem. De aztán jött apád… és minden olyan gyorsan történt. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, már nem voltam biztos benne, ki az apád.

A nevét sosem hallottam korábban. Gergő. Egy idegen férfi neve csengett a fejemben.

– És apu tud erről? – kérdeztem.

– Sejtette… de sosem beszéltünk róla igazán. Úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk miattad. De most már látom, hogy ez hiba volt.

Felálltam az asztaltól. Dühös voltam rá is, apámra is, de leginkább magamra: miért nem vettem észre eddig? Miért hittem el mindent vakon?

Aznap este apám későn ért haza. Hallottam, ahogy anyám csendben beszél vele a hálószobában. Nem értettem minden szót, de néha apám hangja felemelkedett:

– Megmondtam neked! Mindig is tudtam!

Másnap reggel apám rám sem nézett. Csak felkapta a kabátját és elment otthonról. Anyám egész nap sírt.

Az iskolában mindenki a saját gondjaival volt elfoglalva. Én viszont úgy éreztem magam, mintha egy idegen testben lennék. Ki vagyok én? Egy hazugság gyümölcse? Vagy csak egy áldozata annak, hogy a felnőttek sem tökéletesek?

Délután felhívtam anyámat munkahelyén.

– Anya… szeretném megismerni Gergőt – mondtam halkan.

Sokáig hallgatott a vonal másik végén.

– Megértem – felelte végül. – Megpróbálom felvenni vele a kapcsolatot.

Hetek teltek el feszültségben. Apám egyre kevesebbet járt haza; ha mégis otthon volt, csak némán ült a tévé előtt vagy bezárkózott a dolgozószobába. Anyám mintha tíz évet öregedett volna pár nap alatt.

Egy este aztán anyám leült mellém.

– Gergő szeretne találkozni veled – mondta halkan.

A találkozás napján remegő gyomorral mentem el a megbeszélt helyre: egy kis cukrászdába Zuglóban. Gergő már ott ült egy asztalnál; magas volt és vékony, sötétbarna haja volt és ugyanaz a szomorú tekintete, mint nekem.

– Szia Marci – mondta csendesen.

Leültem vele szemben. Sokáig csak néztük egymást.

– Sajnálom, hogy nem lehettem ott melletted eddig – mondta végül Gergő. – De ha szeretnéd… bepótolhatjuk.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem haragot és kíváncsiságot iránta. Vajon milyen lett volna az életem mellette? Vajon jobb lett volna?

Azóta eltelt fél év. Apám végül elköltözött tőlünk; anyám próbál talpra állni, Gergő pedig lassan része lett az életemnek. De minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg számít-e, hogy ki az igazi apám? Vagy csak az számít, ki szeret igazán?

Ti mit gondoltok? Lehet-e újraépíteni egy családot ennyi hazugság után? Vagy örökre megmarad bennünk ez a törés?