Az apósom árnyékában: Egy családi vállalkozás próbája

– Nem hiszem el, hogy ezt is nekem kell megcsinálnom! – csattant fel Gábor, miközben a raktárban állt, kezében egy doboznyi lekvárral. A hangja visszhangzott a hűvös helyiségben, ahol a polcokon egymás mellett sorakoztak a családi vállalkozásunk termékei. A lányom, Anna, csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy oldjam meg helyettük a helyzetet.

Az egész ott kezdődött, amikor Anna bemutatta nekünk Gábort. Udvarias volt, kedves, és úgy tűnt, minden rendben lesz. Az esküvő után azonban egyre többször éreztem azt a fojtogató érzést a mellkasomban: valami nincs rendben. Gábor egyre kevesebbet dolgozott, mindig talált kifogást, hogy miért nem tud segíteni a lekvárfőzésben vagy az áruszállításban. Amikor szóvá tettem neki, csak vállat vont.

– Nem ezért jöttem ide – mondta egyszer vacsora közben. – Azt hittem, ha családtag vagyok, nem kell mindent végigcsinálnom.

A feleségem, Marika, próbált békíteni.

– Gábor, mindannyian kivesszük a részünket. Ez így működik nálunk.

De Gábort nem hatotta meg. Egyre többször panaszkodott Annának is. Egy este hallottam meg őket veszekedni a kertben.

– Anyádék igazságtalanok velem! – mondta Gábor dühösen. – Úgy kezelnek, mintha csak egy alkalmazott lennék.

Anna hangja remegett.

– De hát ez a családunk! Itt mindenki dolgozik…

A szívem összeszorult. Vajon én rontottam el valamit? Túl szigorú vagyok? Vagy Gábor tényleg csak kihasznál minket?

Egyik reggel korán keltem, hogy előkészítsem a piacra szánt árut. Ahogy pakoltam a furgonba, Gábor odajött hozzám.

– Sándor bácsi… – kezdte bizonytalanul. – Nem lehetne, hogy inkább az irodai dolgokat csináljam? Nem érzem magam jól a fizikai munkában.

Sóhajtottam. – Gábor, az irodai munka is fontos, de előbb meg kell tanulnod az alapokat. Nem lehet csak úgy beülni az asztal mögé.

Láttam rajta a sértettséget. Aznap egész nap került engem. Anna is szótlanabb volt. Este Marika odajött hozzám.

– Sanyi, beszélnünk kell. Anna sírt miattad.

Leültem az asztalhoz, kezembe temettem az arcomat.

– Mit tegyek, Marika? Nem akarom elveszíteni a lányomat… de nem engedhetem, hogy valaki csak úgy kihasználja azt, amiért egész életemben dolgoztam.

Marika megsimogatta a vállamat.

– Talán adj neki egy esélyt. Mutasd meg neki, miért fontos ez nekünk.

Másnap reggel együtt mentünk ki a földekre. Megmutattam Gábornak, hogyan kell szedni az epret, hogyan válogatjuk ki a legszebbeket. Elmeséltem neki, hogyan kezdtem húsz éve egyetlen üsttel és néhány üveg lekvárral.

– Tudod, Gábor – mondtam halkan –, ez nem csak munka. Ez az életünk. Ha nem dolgozunk együtt, minden szétesik.

Gábor hallgatott. Láttam rajta, hogy küzd magával. Délutánra azonban már ő is hajolt a bokrok fölé, bár ügyetlenül csinálta.

A következő hetekben próbáltam több feladatot rábízni: egyszer piacra ment velem, máskor segített az elszámolásban. De mindig ott volt benne az ellenállás – mintha nem akarná igazán elfogadni ezt az életet.

Egy este Anna zokogva jött haza.

– Apa… Gábor azt mondta, el akar költözni Pestre. Nem bírja tovább itt…

A világ megállt körülöttem. Az unokáimról álmodtam már – arról, hogy majd együtt dolgozunk mindannyian. Most pedig úgy tűnt, mindent elveszíthetek.

Másnap leültem Gáborral beszélgetni.

– Nézd – mondtam –, nem akarom, hogy boldogtalan legyél. De azt sem akarom, hogy Anna válasszon közted és köztünk. Mi lenne, ha kompromisszumot kötnénk? Próbáld ki magad fél éven át itt teljes erőbedobással. Ha utána sem érzed magadénak ezt az életet… segítünk nektek újrakezdeni máshol.

Gábor hosszú ideig hallgatott.

– Rendben van – mondta végül halkan.

Azóta eltelt három hónap. Gábor még mindig küzd – de már nem panaszkodik annyit. Néha látom rajta: talán kezd valamit megérteni abból, amit mi érzünk ehhez a földhöz és munkához.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon jól döntöttem? Meddig lehet kitartani a családért úgy, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ szeretet és igazságosság között?”