Egy vérvonal titkai: Anyám szavai, amelyek mindent megváltoztattak

– Te tényleg azt hiszed, hogy ez a gyerek a tiéd? – kérdezte anyám halkan, miközben a kanalát lassan letette a tányér szélére. A családi ebéd hangzavara egy pillanat alatt elcsendesedett, mintha mindenki egyszerre szívta volna vissza a levegőt. A rántott hús illata hirtelen émelyítővé vált.

Ott ültem, harmincöt évesen, két hónapja még azt hittem, hogy végre révbe értem. Zsuzsa, a szomszéd utcából, akit gyerekkorom óta ismertem, várandós lett. Azt mondta, tőlem. Én pedig elhittem neki. Elhittem, mert hinni akartam abban, hogy végre tartozom valahová, hogy van értelme annak a sok évnyi magánynak és keresésnek.

De anyám sosem volt az a típus, aki szó nélkül hagyta volna a dolgokat. Mindig is éles eszű asszony volt, aki a legkisebb részletet is észrevette. – Nézd csak meg jól azt a gyereket majd, fiam – folytatta csendesen. – Az apja kék szemű volt? Mert nálunk senkinek sincs kék szeme. És Zsuzsa családjában sincs.

A családtagok zavartan pislogtak egymásra. Apám megköszörülte a torkát, húgom, Réka idegesen babrálta a szalvétáját. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér.

– Anyu, mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem remegő hangon.

– Csak annyit, hogy néha az élet nem úgy alakul, ahogy szeretnénk – felelte. – És néha nem árt emlékezni arra, amit az iskolában tanultunk.

Aznap este nem tudtam aludni. Zsuzsa üzenetei ott villogtak a telefonomon: „Hiányzol”, „Mikor jössz át?”, „Beszélnünk kellene.” De én csak bámultam a plafont, és anyám szavai visszhangoztak a fejemben.

Másnap reggel elmentem Zsuzsához. Ő már az ajtóban várt, arcán fáradt mosollyal.

– Szia, Peti – mondta halkan. – Gyere be.

A lakásban minden ugyanúgy volt, mint mindig: a nagymama horgolt terítője az asztalon, a falon régi családi fotók. Leültem a kanapéra, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Zsuzsa… – kezdtem bizonytalanul. – Beszélnünk kellene erről az egészről. Anyám… szóval felhozott valamit tegnap.

Zsuzsa arca megfeszült. – Tudom, mit mondott – suttogta. – És igaza van. Nem vagyok benne biztos… hogy te vagy az apa.

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Az elmúlt hónapok minden öröme és reménye egy pillanat alatt semmivé foszlott.

– Miért nem mondtad el? – kérdeztem dühösen.

– Féltem – felelte könnyekkel a szemében. – Féltem attól, hogy elveszítelek. Hogy mindenki megvet majd.

Csend lett köztünk. Csak az óra kattogása hallatszott.

– Ki az apa? – kérdeztem végül.

– Nem tudom biztosan… Lehet, hogy Gábor… Tudod, ő is ott volt azon az estén…

Felálltam. A lábam remegett. Az egész világ kifordult magából. Hazaindultam, de útközben meg kellett állnom egy parkban. Leültem egy padra és bámultam magam elé.

Aznap este anyám leült mellém a konyhában.

– Fiam… – kezdte óvatosan. – Tudom, hogy fáj. De néha jobb szembenézni az igazsággal, mint hazugságban élni.

– Miért mindig én? – törtem ki belőlem a keserűség. – Miért nem lehet egyszerűen csak boldognak lenni?

Anyám megsimogatta a kezemet. – Az élet nem igazságos. De ha őszinte vagy magaddal és másokkal, előbb-utóbb megtalálod azt, ami igazán fontos.

A következő hetekben minden megváltozott. Zsuzsa elköltözött vidékre Gáborral. A családunkban pedig újra előkerültek régi sérelmek: apám felhánytorgatta anyámnak az ő fiatalkori botlásait, Réka pedig sírva fakadt, mert úgy érezte, őt mindig háttérbe szorítják mellettem.

Én pedig ott maradtam egyedül az üres lakásban és azon gondolkodtam: vajon tényleg csak ennyi lenne az élet? Egyetlen rossz döntés elég ahhoz, hogy minden darabokra hulljon?

Azóta eltelt fél év. Még mindig keresem önmagam és azt a helyet, ahol végre otthon érezhetem magam. Néha eszembe jutnak anyám szavai: „Néha jobb szembenézni az igazsággal…”

De vajon tényleg jobb tudni az igazat? Vagy néha jobb lenne hinni egy szép hazugságban? Ti mit gondoltok?