Elfelejtett szívek – Egy család árnyékában
– Gábor, mikor jössz már haza? – kérdeztem halkan a telefonba, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A gyerekek a nappaliban veszekedtek valamin, de én csak a férjem hangjára vártam, aki már harmadik este mondta le a közös vacsorát.
– Most nem tudok, Zsuzsi, Anikó teljesen össze van törve, a gyerekek is sírtak ma este – válaszolta fáradtan.
A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy valaki sír, talán Anikó, az elhunyt öccse, Tamás felesége. Gábor hangja megremegett: – Nem hagyhatom őket egyedül.
Letettem a telefont. A kezem remegett. Aztán csak álltam ott, és néztem a sötét ablakot. A saját gyerekeim is sírtak ma este, de ezt Gábor már nem hallotta meg.
Tamás halála mindannyiunkat megrázott. Egy májusi hajnalon történt: egy részeg sofőr frontálisan belerohant Tamás autójába. Anikó két kisgyerekkel maradt egyedül. Gábor azonnal magára vállalta a „megmentő” szerepét. Eleinte büszke voltam rá, hogy ilyen önzetlen. De ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre inkább úgy éreztem, hogy mi csak árnyékok vagyunk az életében.
A gyerekeink, Dóri és Marci, egyre többször kérdezték: – Apa mikor jön haza? Miért van mindig Anikóéknál? Miért nem játszik velünk?
Próbáltam megmagyarázni nekik: – Apa segít most Anikó néninek és a kis unokatestvéreiteknek, mert nagyon szomorúak. De hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba.
De nem tért vissza. Gábor minden szabadidejét Anikóéknál töltötte: bevásárolt nekik, elvitte a gyerekeket iskolába, szerelte a csöpögő csapot, sőt még hétvégente is ott aludt néha, „hogy ne legyenek egyedül”.
Egy este Dóri odabújt hozzám: – Anya, apa már nem szeret minket?
A szívem összeszorult. – Dehogynem, kicsim. Csak most nehéz neki is.
De magamnak már nem tudtam hazudni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem őt. Hogy Tamás halála nemcsak Anikótól vette el a férjét, hanem tőlem is.
Egy péntek este végül összeszedtem minden bátorságomat. Amikor Gábor hazaért – késő este, fáradtan –, leültem vele szemben az asztalhoz.
– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.
– Most tényleg? Nagyon fáradt vagyok…
– Igen, most! – emeltem fel a hangom. – Gábor, mi is itt vagyunk! Mi is elvesztettünk valakit! A gyerekeidnek szüksége van rád! Nekem szükségem van rád!
Gábor lehajtotta a fejét. – Tudom… de Anikó teljesen összeomlott. Tamás helyett kell ott lennem…
– És mi lesz velünk? Mi már nem számítunk? – kérdeztem könnyes szemmel.
– Nem erről van szó… csak… nem tudom máshogy csinálni – suttogta.
Aznap este külön ágyban aludtunk. Másnap reggel Gábor szó nélkül elment otthonról. A gyerekek rám néztek: – Apa megint elment?
A napok egyhangúan teltek. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Anyám próbált segíteni: – Zsuzsi, beszélj vele újra! Nem hagyhatod annyiban!
De mit mondhattam volna még? Hogy féltékeny vagyok az elhunyt sógornőmre? Hogy haragszom rájuk, amiért elveszik tőlünk Gábort? Hogy szégyellem magam emiatt?
Egyik este Marci sírva fakadt: – Anya, apa már nem fog velünk lakni?
Összeomlottam. Felhívtam Gábort: – Haza kell jönnöd! A gyerekek miatt! Miattam!
Csend volt a vonalban. Majd halkan megszólalt: – Próbálok mindenkinek segíteni… de lehet, hogy senkinek sem tudok igazán.
Aznap este végre hazajött. Leültünk négyesben vacsorázni. Feszengve ültünk egymás mellett. Dóri félénken megszólalt: – Apa, játszol velem vacsora után?
Gábor bólintott. Láttam rajta: küzd magával. Küzd a bűntudattal, hogy Tamást nem tudta megmenteni; küzd azzal, hogy két család között őrlődik.
Azóta sem lett minden jobb. Néha még mindig eltűnik napokra Anikóéknál. De már legalább beszélünk róla. Néha együtt sírunk Tamás miatt. Néha együtt nevetünk a régi emlékeken.
De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon visszakaphatom-e még valaha azt az embert, akit egykor szerettem? Vagy örökre elveszett valahol két család között?
Mondd el te is: szerinted mit lehet ilyenkor tenni? Hol húzódik a határ önfeláldozás és önmagunk elvesztése között?