Hívatlan vendégek – Az utolsó csepp a pohárban

– Már megint itt vannak! – sziszegtem magamban, miközben a konyhában a fazékban rotyogó paprikás krumplit kavargattam. Az ablakon át láttam, ahogy a szomszéd, Ilonka néni és a lánya, Zsuzsa, a kapu felé tartanak, kezükben egy tálca süteménnyel. A szívem összeszorult. Nem mintha nem szerettem volna őket, de az utóbbi hónapokban minden hétvégén hívatlanul jelentek meg. És nem csak ők: anyám öccse, Laci bácsi is rendszeresen beállított vasárnap délutánonként, mintha csak az ő kedvéért főznék.

A férjem, Gábor, már a nappaliban ült, és a tévét bámulta. – Jönnek? – kérdezte fásultan.

– Igen – feleltem halkan. – Megint nem szóltak előre.

Gábor csak vállat vont. – Legalább nem kell unatkoznunk.

De én már rég nem éreztem ezt így. A hétköznapokban dolgoztam a könyvtárban, este fáradtan estem haza, és a hétvégék voltak az egyetlen alkalmak, amikor egy kis nyugalmat reméltem. Ehelyett mindig valaki becsöngetett: „Csak egy kávéra jöttünk!” vagy „Úgyis volt dolgom a környéken!”

Aznap délután Ilonka néni és Zsuzsa letelepedtek az asztalhoz, és úgy viselkedtek, mintha ők lennének otthon. – Jaj, de jó illat van! – lelkendezett Ilonka néni. – Remélem, maradhatunk ebédre.

A torkomban dobogott a szívem. Gábor rám nézett, várva, hogy mit mondok.

– Persze, maradjatok – mondtam végül erőltetett mosollyal.

Ebéd közben Zsuzsa arról panaszkodott, hogy mennyire elfoglaltak mostanában, mennyi gond van a gyerekekkel. Ilonka néni közben minden második percben megjegyzést tett arra, hogy „bezzeg régen” mennyivel jobb volt minden. Én csak hallgattam, és próbáltam nem mutatni, mennyire feszülök belül.

Miután elmentek, Gábor odalépett hozzám.

– Mi lenne, ha egyszerűen megmondanád nekik? – kérdezte halkan.

– Mit? Hogy ne jöjjenek többet? Hogy elegem van ebből? – fakadtam ki. – Tudod jól, hogy akkor megsértődnének. Anyám is mindig ezt mondja: „A magyar ember vendégszerető.” De meddig kell ezt tűrnöm?

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak gyerekkorom vasárnapjai: anyám mindig örömmel fogadta a vendégeket, még akkor is, ha alig volt mit az asztalra tenni. De most úgy éreztem, hogy az én életemet már felzabálják ezek a váratlan látogatások.

A következő hétvégén Laci bácsi jelent meg váratlanul. – Na, mi újság? – rikkantotta már az ajtóban. – Gondoltam, benézek egy jó ebédre!

– Sajnos most nem alkalmas – mondtam halkan.

Laci bácsi meglepődött. – Miért? Valami baj van?

– Egyszerűen csak… szeretnék egy kis nyugalmat. Fáradt vagyok.

Laci bácsi arca elkomorult. – Na tessék! Már ide is felesleges jönni… Régen más voltál.

Amikor elment, sírva fakadtam a konyhában. Gábor átölelt.

– Sajnálom – suttogta.

Aznap este leültem írni egy levelet Ilonka néninek és Zsuzsának is. Leírtam benne őszintén, hogy mennyire fontos nekem a magánélet és a pihenés, és hogy szeretném, ha előre szólnának, mielőtt jönnének. Féltem elküldeni a levelet. Napokig gyötörtem magam: vajon megharagszanak majd? Elveszítem őket örökre?

Végül elküldtem. Egy hét múlva Ilonka néni felhívott.

– Kicsikém – mondta csendesen –, nem akartunk terhedre lenni. Csak azt hittük, örülsz nekünk… De megértjük. Szólni fogunk ezentúl.

Zsuzsa is írt egy rövid üzenetet: „Sajnálom, ha túl tolakodóak voltunk. Tiszteletben tartjuk a kérésed.”

Megkönnyebbültem – de valahol fájt is. Vajon tényleg ennyire nehéz ma Magyarországon határokat húzni? Miért érzem magam bűnösnek azért, mert kiálltam magamért?

Most itt ülök a konyhaasztalnál egy csésze teával, és azon gondolkodom: vajon más is átéli ezt? Nektek is nehéz nemet mondani a hívatlan vendégeknek? Vagy csak én érzem úgy, hogy ezzel megsértek valami ősi magyar hagyományt?