A gazdag anyós árnyékában – Egy barátság, egy család, egy döntés

– Eszter, mondd már el végre, mi nyomja a lelkedet! – kérdeztem, miközben a kávézó ablakán át néztem a szürke, esős budapesti délutánt. Eszter csak a bögréjét szorongatta, ujjai remegtek.

– Nem is tudom, hol kezdjem, Zsófi – sóhajtott fel végül. – Tudod, amikor azt hiszed, hogy már nem lehet rosszabb, mindig jön valami újabb pofon az élettől.

Csend lett köztünk. A háttérben halk zene szólt, de én csak Eszter hangját hallottam.

– Tegnap este megint összevesztünk Gáborral – folytatta halkan. – Már nem is emlékszem, mikor nevettünk utoljára együtt. Minden a pénz körül forog. A lakásunkban csöpög a csap, a gyerekek kinőtték a cipőiket, és a villanyszámlát is csak részletekben tudjuk fizetni. Gábor két műszakban dolgozik a gyárban, én pedig próbálok mindent megoldani otthon… De néha úgy érzem, összeroppanok.

– És Ilona néni? – kérdeztem óvatosan. Eszter arca elkomorult.

– Az anyósom? Ő? – felnevetett keserűen. – Tudod jól, hogy neki mindenből a legjobb jut. A Rózsadombon lakik egy hatalmas házban, minden évben új autót vesz magának, és még a kutyájának is külön szobája van. De amikor Gábor megpróbált tőle segítséget kérni… – itt elcsuklott a hangja – …csak annyit mondott: „Nem szoktam pénzt adni felnőtt embereknek. Oldjátok meg!”

– Ez borzalmas – suttogtam. – Hiszen ő a nagymama! Nem érti meg, hogy a saját unokái nélkülöznek?

Eszter vállat vont.

– Szerinte mi csak lusták vagyunk. Hogy Gábor nem elég törekvő, én meg miért nem megyek vissza dolgozni teljes állásba. De ki vigyázna akkor a gyerekekre? A bölcsődei helyek beteltek hónapokra előre! És különben is… néha úgy érzem, mintha szégyellne minket. Mintha nem lennénk elég jók neki.

A kávézó ajtaja kinyílt, egy idős házaspár lépett be. Eszter tekintete elrévedt.

– Tudod, Zsófi, néha azt kívánom, bárcsak ne lenne ilyen büszke. Bárcsak egyszer látná, mennyire szenvedünk. De ő csak a saját világában él. Tavaly karácsonykor is csak egy doboz bonbont kaptunk tőle… A gyerekeknek semmit.

– És Gábor mit mond erre?

– Ő próbálja védeni az anyját. „Ő már csak ilyen” – mondogatja. De én érzem rajta is a dühöt és a csalódottságot. Néha úgy érzem, mintha közöttünk is fal lenne emiatt.

Ekkor megszólalt Eszter telefonja. Egy üzenet jött: „Anyu, éhes vagyok!” – írta Dóri, a nagyobbik lánya.

– Látod? – mutatta fel nekem a kijelzőt könnyes szemmel. – Még haza sem értem, már aggódnak otthon. És én… én már nem tudom, mit mondjak nekik. Hogy lesz jobb? Hogy lesz holnapra kenyér?

Megfogtam Eszter kezét.

– Nem vagy egyedül ebben. De valamit tenni kellene… Nem lehet mindig mindent magadra venni!

Eszter bólintott.

– Tudom. De mit tehetnék? Ha Gábor anyja nem segít… Kihez fordulhatnék? Az államhoz? A barátokhoz? Mindenki küzd valamivel. Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék ebben az országban.

Ekkor eszembe jutott valami.

– Mi lenne, ha beszélnél Ilona nénivel még egyszer? De most nem pénzt kérnél tőle… Hanem azt mondanád el neki, hogy mit jelentene a gyerekeknek egy kis figyelem tőle. Hogy mennyire vágynak rá, hogy szeressék őket.

Eszter elgondolkodott.

– Lehet… Talán tényleg nem érti, mennyire fáj ez nekünk. De félek is tőle. Mindig olyan hideg és távolságtartó volt velem szemben.

– Akkor legalább próbáld meg! Ha nem változik semmi, legalább tudod, hogy mindent megtettél.

Eszter hosszan nézett rám.

– Tudod, Zsófi… néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz szeretni? Vagy csak mi vagyunk túl büszkék ahhoz, hogy kimondjuk: szükségünk van egymásra?

A kávézó lassan kiürült körülöttünk. Eszter felállt, kabátját magára húzta.

– Köszönöm, hogy meghallgattál – mondta halkan. – Talán tényleg ideje beszélni vele… Vagy legalábbis megpróbálni újra hinni abban, hogy egyszer jobb lesz.

Ahogy kilépett az esőbe, én csak ültem ott és azon töprengtem: hány magyar család élhet így nap mint nap? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját szeretteik között?

„Vajon tényleg ennyire nehéz szeretni? Vagy csak félünk kimutatni az érzéseinket egymásnak?”