Az illúziók romjai: Egy tökéletesnek hitt szerelem árnyékában
– Hogy tehetted ezt velem? – A hangom remegett, a könnyeim már nem is folytak, csak ott égtek a szememben, mint valami soha el nem múló fájdalom. – Terhes vagyok, és te végig hazudtál nekem!
Bence állt velem szemben a konyhában, a régi, nyikorgó parkettán, ahol annyiszor táncoltunk már hajnalban, amikor még azt hittem, ő az igazi. Most viszont csak némán nézett rám, mintha nem értené, miért omlik össze minden körülötte.
– Eszter, kérlek… – kezdte halkan, de a szavak elhaltak az ajkán.
Azt hittem, minden női félelmem alaptalan. Hogy a mi szerelmünk más. Hogy Bence tényleg az a férfi, akit anyám mindig kívánt nekem: megbízható, kedves, családcentrikus. De most minden hazugságnak tűnt.
Aznap este találtam meg a telefonját az asztalon. Nem akartam kutakodni, de egy üzenet villant fel: „Sajnálom, hogy tegnap nem tudtunk találkozni. Hiányzol.” Egy női név: Judit. A szívem kihagyott egy ütemet. Először csak legyintettem: biztosan félreértem. De aztán jöttek a további üzenetek, a fotók, a titkos találkozók részletei.
– Meddig tart már ez? – kérdeztem most tőle. – Mióta élsz kettős életet?
Bence lesütötte a szemét. – Fél éve… – suttogta. – De nem akartam bántani téged. Judit csak… valami más volt. Nem tudom megmagyarázni.
– Nem akartál bántani? – felnevettem keserűen. – És most mit csináljak? Egyedül vagyok egy gyerekkel, miközben te mással voltál boldog?
A szüleimhez menekültem aznap este. Anyám szótlanul ölelt magához, apám viszont csak annyit mondott: „Megmondtam neked, hogy túl szép ez az egész.” A testvérem, Gabi, próbált vigasztalni: „Legalább most kiderült, milyen ember valójában.” De ezek csak üres szavak voltak.
A következő hetekben minden nap egy harc volt. Harc önmagammal, hogy ne gyűlöljem Bencét teljes szívemből; harc a családommal, akik mindent jobban tudtak; harc a barátaimmal, akik közül néhányan inkább Bence oldalára álltak. „Azért ne felejtsd el, Eszter, hogy két ember kell egy kapcsolathoz” – mondta egyszer Zsófi, a legjobb barátnőm. Akkor úgy éreztem, mintha engem hibáztatna.
A munkahelyemen is mindenki tudta már. A főnököm, Márta néni csak annyit mondott: „Drágám, az élet néha igazságtalan. De te erős vagy.” Erős? Minden reggel sírva keltem fel.
A legnehezebb azonban az volt, amikor Bence vissza akart jönni. Egyik este megjelent a ház előtt egy csokor virággal és könnyes szemekkel.
– Eszter… rájöttem, hogy hibáztam. Szeretlek téged és a babát is. Kérlek, adj még egy esélyt!
– És Judit? – kérdeztem ridegen.
– Végeztem vele. Csak te számítasz.
De már nem tudtam hinni neki. Minden szava mögött árnyékot láttam.
A családom persze megosztott volt. Anyám azt mondta: „Gondolj a gyerekre! Egy gyereknek apa kell.” Apám viszont dühösen rázta a fejét: „Ha egyszer megcsalt, megteszi újra.”
Éjszakákon át forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg jobb lenne a gyermekemnek egy teljes család? Vagy inkább egy boldog anya?
Aztán megszületett Anna. Amikor először tartottam a karomban, minden fájdalom eltörpült mellette. Bence ott volt a kórházban; sírt ő is. De én már nem tudtam úgy nézni rá.
Az első hónapok nehezek voltak. Egyedülálló anyaként minden nap újabb kihívás volt: pelenkázás hajnalban, orvoshoz rohanás lázzal, munkahelyi stressz és a folyamatos magány érzése.
Egy este Gabi átjött segíteni fürdetni Annát.
– Eszter… – kezdte óvatosan –, gondolkodtál azon, hogy talán neked is jár még boldogság? Nem kell örökre haragudnod Bencére… de nem is kell visszafogadnod.
Sokáig gondolkodtam ezen. Vajon képes vagyok-e megbocsátani? Vagy inkább el kell engednem mindent?
Egy év telt el azóta. Anna már járni tanul; Bence néha meglátogatja őt – és engem is próbál visszahódítani. Néha elgondolkodom: lehet-e újra bízni valakiben, aki egyszer már összetörte a szívedet?
Most itt ülök Annával az ölemben és nézem az ablakon át a tavaszi esőt.
Vajon tényleg létezik tökéletes társ? Vagy csak illúziókat kergetünk mindannyian?