Az a nap, amikor Adrián visszajött – Egy titok, ami mindent széttépett
– Miért nem nézel a szemembe, Adrián? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögrét. Az ablakon túl novemberi eső kopogott, mintha csak a szívem zakatolását akarná túlharsogni. Adrián a hűtő előtt állt, hátat fordítva nekem, mintha ott találná meg a választ mindenre.
– Fáradt vagyok, Zsófi – mondta végül halkan, de ebben a fáradtságban több volt, mint egy hosszú nap utáni kimerültség. Hetek óta éreztem, hogy valami nincs rendben. Azelőtt mindent megbeszéltünk: a munkahelyi gondokat, a családi terveket, azt is, hogy mikor vegyünk új kanapét. Most viszont csak csend volt közöttünk. Egyre több csend.
A barátnőim azt mondták, biztos csak stresszes. A munkahelyén is átszervezések voltak, új főnök, új elvárások. De én tudtam, hogy ez más. Az éjszakák hosszabbak lettek, Adrián egyre később jött haza, és amikor végre megérkezett, már nem ölelt át úgy, mint régen. Egy este aztán nem bírtam tovább.
– Mondd el, mi történt! – szinte kiabáltam. – Nem bírom ezt a bizonytalanságot!
Adrián arca sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. Leült velem szemben, és percekig csak nézett maga elé. Aztán kimondta azt a mondatot, amitől minden összedőlt bennem:
– Zsófi… hibáztam. Nem tudom visszacsinálni.
A levegő megfagyott közöttünk. Próbáltam felfogni a szavakat. Hibázott? Mit jelent ez? Megcsalt? Vagy valami más történt? A gondolataim összevissza cikáztak.
– Mit tettél? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Nem akarom tönkretenni az életed… – suttogta.
– Már megtetted – válaszoltam keserűen.
Aznap este Adrián elaludt a kanapén. Én pedig egész éjjel bámultam a plafont, próbáltam visszaidézni minden pillanatot az elmúlt hónapokból. Hol rontottuk el? Miért nem vettem észre előbb?
A következő napokban próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A családunk előtt mosolyogtunk, anyámnak azt mondtam, csak sok a munka. De a feszültség egyre nőtt. Egy este aztán Adrián bevallotta: az üzleti úton közelebb került valakihez. Egy nőhöz, akit sosem ismertem. Nem szerelem volt – legalábbis ezt mondta –, csak gyengeség.
– Megbocsátanál nekem valaha? – kérdezte könnyes szemmel.
Nem tudtam válaszolni. Szerettem őt, de a bizalom eltört bennem. Napokig jártam az utcákat Budapesten, néztem az embereket a villamoson, hallgattam az idegenek beszélgetéseit. Mindenhol boldog párokat láttam – vagy legalábbis annak tűntek kívülről.
A családunkban sosem beszéltünk az érzésekről igazán. Apám mindig azt mondta: „Az élet megy tovább.” Anyám viszont sírva hívott fel minden este: „Zsófikám, ne hagyd el! Minden házasságban vannak hullámvölgyek!” De én már nem tudtam ugyanúgy nézni Adriánra.
Egyik este leültünk egymással szemben a nappaliban. A tévé halkan duruzsolt a háttérben.
– El kell válnunk – mondtam ki végül.
Adrián csak bólintott. Nem könyörgött, nem próbált meggyőzni. Talán ő is tudta: amit elrontottunk, azt már nem lehet helyrehozni.
A válás gyorsan ment – legalábbis papíron. A barátaink előtt azt mondtuk: közös döntés volt. Senki sem kérdezett semmit; Magyarországon az emberek nem szeretnek mások magánéletébe beleavatkozni. De a legközelebbi barátaim tudták az igazságot.
A legnehezebb az volt, amikor el kellett mondanom a nagymamámnak. Ő mindig azt hitte, hogy Adrián és én példaképek vagyunk: fiatalok vagyunk, dolgozunk, lakást vettünk Zuglóban, gyereket terveztünk. Most pedig minden szertefoszlott.
Az első hónapok borzalmasak voltak. Egyedül keltem fel reggelente, egyedül főztem vacsorát magamnak. A közös barátaink közül néhányan eltűntek – nem tudták eldönteni, kinek az oldalára álljanak. A munkahelyemen is nehéz volt koncentrálni; mindenki csak annyit kérdezett: „Hogy vagy?” De senki sem akarta hallani az igazat.
Egy nap azonban rájöttem: nem Adrián hibája határozza meg az életemet. Elkezdtem újra festeni – valami olyasmit csinálni, ami csak az enyém volt. Megismertem új embereket is: Juditot a festőtanfolyamon, Gábort a könyvtárban. Lassan visszatért belém az élet.
De még most is vannak esték, amikor eszembe jut Adrián arca azon az estén. Vajon máshogy alakult volna minden, ha hamarabb beszélünk egymással? Ha nem csak elhallgatjuk a problémákat?
Most már tudom: néha egyetlen titok is elég ahhoz, hogy mindent széttépjen.
Vajon lehet-e újra bízni valakiben ezek után? Ti mit tennétek a helyemben?