Egy esküvő álma: Hogyan szakított szét minket a pénz hiánya

– Nem lehet, hogy mindig csak mi fizetünk mindent, Éva! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a jegyzetfüzetében számolta a költségeket. A keze remegett, ahogy egy újabb nullát írt a végösszeg mögé. Apám csendben ült mellette, az arca szigorú volt, de a szemében láttam az aggodalmat.

Én csak ültem ott, a fehér csempés falak között, és próbáltam elhinni, hogy ez tényleg velem történik. Hogy az esküvőm, amiről kislánykorom óta álmodtam, most egyre távolabb kerül tőlem. Mindenki azt mondta, hogy a szerelem mindennél fontosabb – de mi van, ha a pénz mégis fontosabb lesz?

– Anyu, kérlek… – kezdtem halkan, de ő már folytatta is.

– Nézd meg, mennyibe kerül csak a terem! És akkor még ott van a vacsora, a zenekar, a fotós… Azt mondtad, hogy Gábor apukája is segít majd valamennyit. Most meg azt hallom, hogy egy fillért sem tud adni?

A szívem összeszorult. Gábor apja, Lajos bácsi, egy kis panelban élt Újpesten, rokkantnyugdíjas volt. Mindig kedvesen mosolygott rám, amikor meglátogattuk, de sosem beszélt pénzről. Tudtam, hogy alig jön ki a havi nyugdíjából.

– Nem tehet róla – suttogtam. – Neki tényleg nincs miből…

Apám ekkor megszólalt:

– Mi mindig is azt akartuk, hogy boldog légy. De nem akarjuk, hogy mindenki ránk nézzen majd az esküvőn, hogy „na, ezek fizettek mindent”. Ez nem így szokás.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Gáborral már hónapok óta terveztük az esküvőt. Minden este arról beszélgettünk: milyen lesz a ruhám, milyen zenét választunk majd az első tánchoz. Ő azt mondta, nem számít semmi más, csak hogy együtt legyünk. De most úgy tűnt, mindenki mást gondol erről.

Aznap este Gáborral találkoztam a Margitszigeten. A padon ültünk egymás mellett, és néztük a Dunát.

– Sajnálom – mondtam neki. – Anyuék nem akarják egyedül fizetni az egészet.

Gábor lehajtotta a fejét.

– Tudom… Apám tényleg nem tud segíteni. Már így is szégyelli magát emiatt.

– Nem akarom, hogy emiatt veszekedjünk – mondtam halkan.

– Éva… – nézett rám komolyan. – Ha kell, elhalasztjuk az esküvőt. Dolgozunk még pár évet, összegyűjtjük együtt.

De én tudtam: anyám ezt nem fogja elfogadni. Ő azt akarta, hogy most legyen az esküvőm – amíg még fiatal vagyok, amíg még mindenki egészséges.

A következő hetekben egyre nőtt a feszültség otthon. Anyám minden nap újabb költségeket talált ki: „Mi lesz a menyasszonyi tortával? És az italok? A rokonok vidékről jönnek majd – nekik is kell szállás!”

Egy este Gábor felhívott.

– Éva… beszélnünk kell.

A hangja furcsa volt. Találkoztunk egy kis presszóban Zuglóban. Ő már ott ült, előtte egy félig kiivott kávé.

– Apám rosszul lett ma reggel – mondta halkan. – Kórházban van. Az orvosok szerint szívinfarktus.

A világ megállt körülöttem. Csak néztem rá döbbenten.

– Most minden pénzem rá fog menni a gyógyszerekre és az ápolásra… Nem tudom, mikor lesz esküvőnk.

Megfogtam a kezét.

– Nem számít az esküvő! Csak te számítasz…

De ő csak rázta a fejét.

– Éva… nem akarom, hogy miattam veszekedj a családoddal. Nem akarom, hogy szégyenkezz miattam vagy apám miatt.

Hazamentem sírva azon az éjszakán. Anyám várt rám a konyhában.

– Na? Megbeszéltétek? – kérdezte keményen.

– Lajos bácsi kórházban van – mondtam halkan. – Most minden másodlagos…

Anyám arca megenyhült egy pillanatra, de aztán újra kemény lett.

– Akkor most mi lesz? Elmarad az esküvő?

Nem tudtam válaszolni neki.

A következő napokban Gábor egyre kevesebbet hívott. Éreztem, hogy távolodik tőlem. Egy este aztán kaptam tőle egy üzenetet:

„Éva, ne haragudj rám… Szeretlek, de most nem tudom vállalni ezt az egészet. Apámnak szüksége van rám. Talán egyszer majd újra…”

Összetörtem. Az álmom szertefoszlott – nem csak az esküvőm, hanem Gábor is eltűnt az életemből.

Azóta is gyakran gondolok arra: vajon tényleg ennyit számít a pénz? Vajon lehet-e boldog valaki úgy, ha közben szégyenkeznie kell a családja miatt? Vagy csak én hittem el túl sokáig, hogy a szerelem mindent legyőz?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire fontosak ezek az anyagi elvárások Magyarországon? Vagy csak mi hagytuk, hogy ez szakítson szét minket?