Egy szombati bevásárlás, ami mindent megváltoztatott – Margit néni története
– Margit néni, minden rendben? – kérdezte a pénztáros, miközben a sorban mögöttem egyre türelmetlenebbül toporogtak az emberek. A kezem remegett, ahogy a pénztárcám után nyúltam. A szívem hevesen vert, de próbáltam nem mutatni. Mindig is büszke voltam rá, hogy egyedül intézem a dolgaimat, még 78 évesen is. A kosaramban ott volt minden, amire szükségem volt: egy kis kenyér, tej, pár szem alma, és persze a kedvenc mákos bejglim, amit minden hétvégén megengedek magamnak.
A pénztáros – egy fiatal lány, talán Dóra lehetett a neve – udvariasan mosolygott rám, de láttam rajta, hogy sietne. A mögöttem álló férfi – egy középkorú, kopaszodó alak – hangosan sóhajtott.
– Nem lehetne ezt gyorsabban? – mordult rám.
A számláló 92 000 forintot mutatott. Megdöbbentem. Hogy lehet ennyi? Biztosan elrontottak valamit. Próbáltam visszaemlékezni, mit tettem a kosárba, de az agyam mintha ködbe borult volna.
– Elnézést, de ez biztosan nem lehet ennyi – mondtam halkan.
Dóra átnézte a blokkot.
– Valóban, elnézést kérek, véletlenül hatszor ütöttem be a kávét – mondta zavartan, majd javította az összeget. Így is maradt 25 000 forint. Megkönnyebbülten nyúltam a pénztárcámhoz.
De amikor kinyitottam, csak néhány százforintos árválkodott benne. Azonnal átfutott rajtam a pánik. Tegnap este még biztosan volt benne pénz! Hol lehet? Talán otthon felejtettem? Vagy… ellopták?
A sorban egyre nőtt a feszültség. A férfi mögöttem már hangosan morgott:
– Ez hihetetlen! Mindig ezek az öregek tartják fel a sort!
A szemem könnybe lábadt. Próbáltam visszaemlékezni, mikor láttam utoljára a pénztárcámban nagyobb összeget. Talán amikor tegnap este a gyógyszereimet rendezgettem? Vagy amikor az unokám, Gergő nálam volt?
Dóra kedvesen szólt:
– Margit néni, ha gondolja, félreteszem a csomagot, amíg hazamegy a pénzért.
De én nem akartam zavarba hozni magam. Mindig is büszke voltam rá, hogy nem szorulok mások segítségére. Aztán hirtelen elsötétült előttem minden.
Arra eszméltem, hogy valaki vizet locsol az arcomra. Körülöttem emberek álltak, Dóra aggódva hajolt fölém.
– Hívjuk a mentőket! – kiáltotta valaki.
A következő pillanatban már két mentős hajolt fölém. Egyikük – egy fiatal férfi, talán Tamás – óvatosan megfogta a kezem.
– Margit néni, jól van? Mi történt?
Próbáltam összeszedni magam.
– Csak… csak elszédültem – suttogtam.
A rendőrök is megérkeztek. Egyikük – egy kedves arcú nő, Eszter – leült mellém.
– Margit néni, előfordult már ilyen korábban?
– Nem… vagyis… néha szédülök mostanában – vallottam be szégyenkezve.
A mentősök ragaszkodtak hozzá, hogy elvigyenek kivizsgálásra. Mielőtt beültem volna a mentőbe, Dóra odalépett hozzám és halkan megszorította a kezem.
– Ne aggódjon, Margit néni! Majd én elintézem itt a dolgokat.
A mentőben ülve végiggondoltam az életemet. Az utóbbi időben egyre többször éreztem magam elveszettnek ebben a rohanó világban. A fiam, Zoltán külföldön él már évek óta; az unokám ritkán látogat meg. Egyedül vagyok egy nagy lakásban Zuglóban. Régen minden más volt: vasárnaponként együtt ebédeltünk, nevetés töltötte be a házat. Most csak a csend maradt és az emlékek.
A kórházban Zoltán végre felhívott. Hallott az esetről Dórától.
– Anya! Miért nem szóltál hamarabb, hogy ilyen nehéz neked?
– Nem akartalak terhelni… Tudom, mennyire elfoglalt vagy – válaszoltam halkan.
– De hát anya! Nem szabad mindent magadra vállalni! Majd beszélünk Gergővel is…
A beszélgetés után könnyek szöktek a szemembe. Vajon tényleg én vagyok hibás? Túl büszke vagyok? Vagy csak félek attól, hogy végleg teher leszek másoknak?
Másnap reggel Gergő is meglátogatott. Zavartan állt az ágyam mellett.
– Mama… ne haragudj! Tegnap véletlenül elvittem a pénztárcádat is a táskámba pakolva. Most hoztam vissza…
Elmosolyodtam és megsimogattam az arcát.
– Semmi baj, drágám. Csak örülök, hogy itt vagy.
Ahogy hazamentem és leültem a régi fotelomba, újra végiggondoltam mindent. Vajon hány idős ember él még így Magyarországon? Egyedül, kiszolgáltatva, félve attól, hogy egyszer majd nem lesz senki mellettük? Vajon miért olyan nehéz segítséget kérni? És miért olyan nehéz észrevenni azt, ha valaki bajban van?
Talán nem szégyen néha gyengének lenni… De vajon megtanulunk-e újra figyelni egymásra ebben a rohanó világban?