„A fiam szemét akarom felnyitni, de félek, örökre elveszítem” – Egy anya vallomása a családi harcról
– Anyu, kérlek, ne kezd már megint! – csattant fel Gergő, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávé lassan kihűlt a bögréjében. Az ablakon túl a novemberi eső szürkére mosta a budapesti panelházak közötti udvart. A szívem összeszorult, ahogy néztem a fiam arcát: fáradt volt, sápadt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Mégis, amikor szóba hoztam Petrát, a feleségét, azonnal védekező lett.
– Nem akarok veszekedni, Gergő – próbáltam halkan, de éreztem, hogy remeg a hangom. – Csak aggódom érted. Látom rajtad, hogy valami nincs rendben.
Gergő felállt, hátat fordított nekem. – Minden rendben van. Petra csak sokat dolgozik mostanában. Én is fáradt vagyok. Ne csinálj ebből ügyet!
Hazudott. Anyai ösztönöm súgta, hogy valami nagyon nincs rendben. Már hónapok óta éreztem: Petra ridegebb lett velem is, Gergővel is. Egyre többször hallottam veszekedést a lakásukból, amikor átmentem hozzájuk segíteni főzni vagy vigyázni az unokámra, Lénára. A kislány is mintha visszahúzódóbb lett volna.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A férjem, Laci már rég aludt mellettem, de én csak bámultam a plafont. Vajon tényleg csak túlreagálom? Vagy tényleg baj van? Eszembe jutottak azok az apró jelek: Petra gúnyos megjegyzései Gergő főztjére; ahogy leszólta a ruháját; ahogy néha rám nézett – mintha csak egy púp lennék a hátukon.
Másnap reggel Laci rám mordult: – Hagyd már őket! Felnőttek. Ha baj van, majd megoldják.
– De hát látod te is! – suttogtam kétségbeesetten. – Gergő már nem mosolyog. Alig beszél velem. És Petra…
Laci csak legyintett. – Ne szólj bele! Csak rosszabb lesz.
De nem tudtam nyugodni hagyni a dolgot. Egy héttel később Gergő hívott fel: – Anyu, tudsz vigyázni Lénára péntek este? Petrával el kell mennünk egy céges vacsorára.
– Persze, kisfiam – mondtam rögtön. Amikor átmentem hozzájuk, Petra éppen telefonált az előszobában. Hallottam a hangját: – Persze, majd mondok valamit Gergőnek… Nem fog gyanakodni.
A gyomrom görcsbe rándult. Mire letette a telefont, már mosolygott rám: – Jó estét, Marika néni! Köszönöm, hogy jött.
Az este folyamán Lénával játszottam a szobában. Egyszer csak meghallottam Petra hangját a fürdőből: – Gergő! Miért nem tudsz soha semmit rendesen megcsinálni? Elegem van ebből az egészből!
Gergő halkan válaszolt valamit, de nem értettem pontosan. Aztán csend lett.
Amikor elmentek otthonról, Lénát lefektettem, és leültem a nappaliban. A kezem remegett. Vajon mit tegyek? Szóljak Gergőnek? De ha tévedek? Ha csak én látom túl sötéten a helyzetet?
Másnap reggel Gergő fáradtan jött haza. Láttam rajta: sírt. Megöleltem volna, de elhúzódott.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– Semmi – felelte kurtán.
Aznap este felhívtam Zsuzsát, a legjobb barátnőmet. Ő is anya, két fiúval.
– Marika, nehéz ügy ez – mondta együttérzően. – Ha szólsz neki, lehet, hogy örökre eltávolodik tőled. De ha nem szólsz… lehet, hogy hagyod szenvedni.
Napokig őrlődtem. Végül úgy döntöttem: beszélek Gergővel. Egy vasárnapi ebéd után félrehívtam.
– Kisfiam… Tudom, hogy nem könnyű erről beszélni. De látom rajtad, hogy szenvedsz. Ha bánt valami Petrával kapcsolatban… én mindig itt vagyok neked.
Gergő sokáig hallgatott. Aztán lehajtotta a fejét.
– Anyu… néha úgy érzem, Petra már nem szeret engem. Folyton kritizál… semmi sem jó neki… De nem akarom elveszíteni Lénát…
A szívem megszakadt érte. Megöleltem.
– Nem vagy egyedül ebben – suttogtam.
De Gergő még aznap este írt egy üzenetet: „Anyu, kérlek… ne szólj bele többet. Megoldom.”
Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon jól tettem-e? Lehet-e egy anya túl óvatos vagy túl bátor? Hol húzódik a határ aközött, hogy segítünk és aközött, hogy beavatkozunk?
Talán sosem tudom meg a választ… De ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg jobb néha hallgatni és várni? Vagy ki kell mondani az igazságot akkor is, ha fáj?