Amikor elszakad a mentőkötél: Egy magyar család harca a támogatás nélkül

– Nem tudok több pénzt küldeni haza, Zoli. – Anyám hangja a telefonban olyan rideg volt, mint a januári szél a panelházak között. A konyhaasztalnál ültem, előttem a matekfüzetem, de a számok összefolytak a szemem előtt. Apám, Zoltán, a szoba másik végében állt, karba tett kézzel, sötét tekintettel figyelte az arcomat.

– Mit mondott? – kérdezte végül, miközben az ablakon át bámulta a szürke lakótelepet.

– Azt, hogy nem tud több pénzt küldeni. – A hangom elcsuklott.

Apám arca eltorzult. – Persze. Mindig csak ígérgeti, hogy hazajön, de inkább ott marad Németországban. Most meg még a pénz se jön. Hát így kell ezt? – A hangja egyre hangosabb lett, és én összerezzentem.

Anyám három éve ment ki dolgozni Berlinbe, hogy legyen miből fizetni a rezsit és az én iskolámat. Apám itthon maradt velem, de sosem talált rendes munkát – hol egy építkezésen segédkezett feketén, hol egy ismerős autóját szerelte meg pár ezer forintért. Mindig azt mondta, majd csak lesz valahogy. Most viszont semmi sem volt biztos.

Aznap este vacsora közben csend ült ránk. A tévében ment a híradó, de egyikünk sem figyelt oda igazán. Apám hirtelen letette a kanalat.

– Holnap elmész a boltba, veszel csak kenyeret meg tejet. Semmi csoki, semmi felesleges hülyeség! Érted?

Bólintottam. Tizennégy éves voltam, de abban a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy hatéves.

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Apám idegesebb lett, gyakran kiabált velem apróságok miatt is. Egyik este későn jött haza, éreztem rajta az olcsó bor szagát.

– Miért nem mosogattál el? – förmedt rám.

– Tanultam… holnap dolgozat lesz.

– Mindig csak tanulsz! Abból nem lesz kenyér az asztalon! – kiabálta, majd becsapta maga mögött az ajtót.

A barátaim előtt szégyelltem a helyzetünket. Régen anyám mindig küldött egy kis pluszt: új cipőt vagy egy pizzát hétvégére. Most minden fillért meg kellett számolni. Az iskolában is egyre nehezebben koncentráltam.

Egyik délután hazafelé menet megláttam apámat a kocsma előtt. A haverjai röhögtek valamin, ő pedig csak bólogatott, kezében egy félig üres sörösüveggel. Megálltam az utca sarkán és néztem őt – azt az embert, akitől mindig féltem egy kicsit, de akitől azt is vártam volna, hogy megvédjen.

Otthon aztán újabb vita várt rám.

– Miért nem szóltál anyádnak, hogy küldjön mégis pénzt? – kérdezte apám dühösen.

– Azt mondta, nem tud… – suttogtam.

– Persze! Mert neki ott jó! Nekünk meg itt kell szenvedni! – csapott az asztalra.

Aznap este sírva hívtam fel anyámat.

– Anya… apa nagyon haragszik… félek tőle.

Anyám hangja megtört volt. – Tudom, kicsim… próbálok hazajönni, de most nincs munka itthon… csak tarts ki még egy kicsit!

De meddig lehet bírni? Egyre többször gondoltam arra, hogy elszököm otthonról vagy legalábbis nem megyek haza iskola után. Az egyik tanárom észrevette rajtam a változást.

– Minden rendben otthon, Réka? – kérdezte egyszer óra után.

– Persze… csak fáradt vagyok – hazudtam.

De nem volt minden rendben. Egy este apám részegen jött haza és elkezdett kiabálni velem minden ok nélkül. Azt mondta, miattam ment el anyám, miattam nincs pénzünk. Akkor először féltem igazán tőle.

Másnap reggel nem akartam iskolába menni. Anyámnak írtam egy üzenetet: „Nem bírom tovább.” Ő visszaírt: „Tarts ki! Szeretlek!”

A közösségi oldalon láttam, hogy mások is panaszkodnak: elveszett munkahelyek, külföldre vándorolt szülők, széthulló családok. Nem voltunk egyedül ezzel a problémával – de attól még borzasztóan magányosnak éreztem magam.

Egy nap apám bejelentette:

– Elmegyek Pestre munkát keresni. Te addig maradsz itt a nagynénédnél.

Nem tiltakoztam. Talán jobb is így – gondoltam.

A nagynéném kedves volt velem, de láttam rajta is az aggodalmat. Egy este leült mellém.

– Réka, tudom, hogy nehéz most minden… De soha ne gondold azt, hogy te vagy a hibás!

Ekkor tört ki belőlem minden fájdalom és félelem. Sírva meséltem el mindent: apám dühét, anyám hiányát, az állandó bizonytalanságot.

A nagynéném átölelt.

– Az élet néha igazságtalanul nehéz… De mindig lesz valaki, aki segít neked átvészelni!

Most itt ülök a régi szobámban és azon gondolkodom: vajon hányan élnek át hasonlót Magyarországon? Hány gyerek fél attól otthon, akitől védelemre vágyik? És vajon mikor lesz vége ennek az örökös bizonytalanságnak?

„Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra bízni azokban, akik egyszer már cserben hagytak?”