Barátság, Függetlenség és a Kimondatlan Félelmek – Egy Viharos Délután Margójára
– Hogy mondhatsz ilyet, Éva? – kiáltottam rá, miközben a konyhaasztalra csaptam a bögrémet. A kávé kilöttyent, barna foltot hagyva a terítőn, de egyikünk sem törődött vele. A szavak, amiket kimondott, sokkal jobban fájtak, mint bármilyen forró ital. – Te tényleg azt hiszed, hogy csak azért vagyok valaki, mert Justin mellettem van?
Éva arca elkomorult. – Nem ezt mondtam, Zsófi. Csak… aggódom érted. Mi lesz, ha egyszer úgy döntesz, hogy elég volt? Vagy ha ő dönt úgy? Akkor mihez kezdesz? – A hangja remegett, de nem tudtam eldönteni, hogy a haragtól vagy az aggodalomtól.
– Hát nem érted? – suttogtam. – Az egész életemet erre építettem. Hogy bízom benne. Hogy bízom magamban. Miért kellene nekem is dolgoznom, ha ő meg tudja adni mindazt, amire szükségem van?
Éva sóhajtott, és a tekintete elvándorolt az ablak felé, ahol a szürke novemberi égbolt alatt az eső verte az ablakpárkányt. – Zsófi, én csak azt akarom, hogy ne legyél kiszolgáltatva senkinek. Még Justinnak sem.
A szavak visszhangoztak bennem egész délután. Miután Éva becsapta maga mögött az ajtót, egyedül maradtam a gondolataimmal és a kihűlt kávéval. Vajon tényleg csak egy „feleség” vagyok? Egy árnyék Justin mellett? Vagy Éva csak irigy arra, hogy nekem nem kell minden reggel a 4-6-os villamoson szorongani?
Aznap este Justin későn ért haza. A vacsora már kihűlt, én pedig még mindig Éva szavait forgattam magamban.
– Minden rendben? – kérdezte Justin, miközben leült mellém a kanapéra.
– Szerinted… szerinted baj az, ha valaki nem dolgozik? – kérdeztem halkan.
Justin elmosolyodott. – Szerintem az a fontos, hogy boldog legyél. Ha neked ez így jó, akkor nekem is.
De vajon tényleg boldog vagyok? Vagy csak megszoktam ezt a kényelmet? Az anyám mindig azt mondta: „Kislányom, tanulj, dolgozz, legyen saját pénzed!” De én más utat választottam. Egyetem után hamar férjhez mentem Justinhoz. Ő már akkor is jól keresett az ügyvédi irodában, én pedig örömmel vetettem bele magam a háztartásba. Sütöttem-főztem, rendezgettem a lakást, szerveztem a baráti összejöveteleket.
A barátnőim közül szinte mindenki dolgozik. Éva is: könyvelő egy nagy cégnél, reggeltől estig rohan. Néha panaszkodik is: „Zsófi, te olyan szerencsés vagy!” De most úgy érzem, mintha irigység helyett inkább lenézne.
Másnap reggel Éva üzenete várt a telefonomon: „Sajnálom a tegnapit. Csak félek érted.” Nem válaszoltam rögtön. Egész nap azon gondolkodtam: vajon tényleg félt? Vagy csak nem érti meg az én választásomat?
Délután anyám hívott: – Hallottam Évától, hogy összevesztetek. Zsófi, ne haragudj rá! Tudod, ő mindig is önálló akart lenni.
– De anya, én is önálló vagyok! – vágtam rá dacosan.
– Az más – sóhajtott anyám. – Te Justintól függsz. És ha egyszer nem lesz melletted?
Ez volt az első alkalom, hogy anyám is kimondta azt, amitől titkon mindig is féltem. Mi lenne velem Justin nélkül?
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és hallgattam Justin egyenletes lélegzetét. Vajon tényleg csak egy szerepet játszom ebben az életben? Egy olyan szerepet, amit mások írtak meg nekem?
A következő napokban kerültem Évát. Nem akartam újra hallani azokat a szavakat. De hiányzott is. Hiányzott a nevetése, a közös kávézások, a hosszú beszélgetések arról, hogy milyen lesz az életünk tíz év múlva.
Egy hét múlva Éva váratlanul becsöngetett hozzánk. Az ajtóban állt egy csokor sárga tulipánnal – tudta, hogy ez a kedvencem.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk a nappaliban. Sokáig csak néztük egymást.
– Zsófi… – kezdte végül Éva –, tudod, miért mondtam azt? Mert láttam anyámat tönkremenni apám mellett. Mindig attól féltünk, hogy ha apám egyszer elmegy… És elment. Anyám ott maradt egyedül, munka nélkül, pénz nélkül.
A szavai mellkason ütöttek. Soha nem beszélt erről korábban.
– Sajnálom – suttogtam.
– Nem akarom, hogy veled is ez történjen – folytatta Éva könnyes szemmel. – Lehet, hogy túl kemény voltam veled… De csak azt akarom, hogy tudd: mindig van választásod.
Sokáig ültem csendben utána. Vajon tényleg van választásom? Vagy már túl mélyen benne vagyok ebben az életben?
Azóta gyakran gondolkozom azon: miért félünk annyira attól, hogy egyedül maradunk? Miért hisszük azt, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha valaki mellettünk áll – akár férjként, akár barátként?
Talán Évának igaza van: nem ártana legalább egy kis saját pénzkereset. De vajon ezzel elárulom Justint? Vagy csak magamat mentem meg?
Ti mit gondoltok? Tényleg szükséges minden nőnek dolgoznia házasságban is? Vagy lehet bízni abban, hogy valaki mindig ott lesz mellettünk?