Visszatérésem a közös lakásba: Egy testvéri kapcsolat romjai

– Te tényleg nem gondolod át, mit csinálsz? – Lea hangja remegett a dühtől, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A kávé még gőzölgött a bögréjében, de már rég nem érdekelte. – Egy évig voltál távol, most meg csak úgy visszajössz? Mintha semmi sem történt volna?

Nem tudtam mit mondani. A kulcs még mindig a kezemben volt, ahogy az ajtóban álltam. A lakás ugyanaz volt: a régi szőnyeg, a kissé kopott kanapé, a falon az a közös kép, amin még mindhárman mosolygunk. Csak most valahogy minden idegennek tűnt.

– Nem volt más választásom – suttogtam. – Az albérletet eladták, és nincs pénzem újra. Ez is az én otthonom.

Lea felnevetett, de abban semmi öröm nem volt. – Persze, az otthonod. Csak éppen mi már megszoktuk, hogy ketten vagyunk. Gábor is…

Ekkor lépett be Gábor. Szótlanul biccentett felém, majd a hűtőhöz ment. Azóta sem beszélgettünk igazán. Mindig is csendes volt, de most mintha még jobban elzárkózott volna.

Az első napokban próbáltam láthatatlan lenni. Munka után későn mentem haza, reggel korán indultam. De a feszültség tapintható volt. Lea egyre ingerültebb lett, Gábor pedig egyre többet maradt bent az irodában.

Egy este aztán robbant minden. Lea rám tört a szobámban.

– Miért nem mész el? Miért nem keresel valami más megoldást? – kiabálta. – Mióta itt vagy, Gábor teljesen megváltozott! Nem beszél velem, kerüli a tekintetem! Miattad!

– Lea, kérlek… – próbáltam védekezni, de ő csak legyintett.

– Mindig is te voltál az, aki mindent tönkretett! Gyerekkorunkban is! Anyuék mindig téged sajnáltak, neked mindent elnéztek! Most is…

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. Hirtelen visszajöttek az emlékek: amikor anyu velem maradt otthon betegségnapokon, amikor apu engem vitt el különórára, mert Lea már „elég nagy volt egyedül is”. Soha nem gondoltam volna, hogy ezek ennyire fájnak neki.

– Sajnálom… – mondtam halkan. – Nem akartam…

– Mindig ezt mondod! – vágott közbe. – De most már elég! Vagy te mész el, vagy én!

Aznap éjjel alig aludtam. Hallottam, ahogy Lea és Gábor veszekednek a nappaliban. A hangjuk tompán szűrődött át a falon: „Nem bírom tovább!”, „Miért nem állsz ki mellettem?”, „Ő csak a húgod!”

Pár nap múlva Gábor összepakolt egy bőröndöt és elment. Nem szólt hozzám egy szót sem. Lea órákig sírt a fürdőszobában.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De aztán jött a telefon: Gábor beadta a válópert.

Lea napokig nem beszélt velem. Csak nézett rám azokkal a vörösre sírt szemekkel.

– Elégedett vagy? – kérdezte végül egy reggel. – Most boldog vagy? Elvetted tőlem az egyetlen embert, aki mellettem állt.

– Nem miattam ment el… – próbáltam magyarázni.

– Dehogynem! Ha nem jössz vissza, most is itt lenne! Miattad ment tönkre minden!

A bűntudat úgy szorította össze a mellkasomat, hogy alig kaptam levegőt. Próbáltam segíteni Leának: főztem neki teát, elintéztem helyette néhány dolgot, de ő csak elutasított.

A család is kettészakadt. Anyu engem védett: „Szilviának is joga van otthon lenni!” Apám viszont Leát sajnálta: „Már felnőtt vagy, miért nem keresel saját lakást?” A vasárnapi ebédek kínos csendben teltek.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A főnököm megkérdezte: „Minden rendben otthon?” Csak bólintottam.

Egy este aztán hazaérve láttam, hogy Lea csomagol. A ruhái egy bőröndben, a könyvei dobozokban.

– Elmész? – kérdeztem döbbenten.

– Igen – felelte fáradtan. – Nem bírom tovább ezt a légkört. Te maradj csak itt… Ez már nem az én otthonom.

Próbáltam marasztalni, de hiába. Az ajtó becsukódott mögötte.

Most itt ülök egyedül ebben az üres lakásban. Nézem a közös képet a falon: három mosolygó arc – mintha egy másik életből néznének vissza rám.

Vajon tényleg én vagyok minden baj forrása? Vagy csak mindannyian túl sokáig hallgattunk arról, ami fáj? Ti mit tettetek volna a helyemben?