Az örökség árnyékában: Egy anya döntése és a családi sebek
– Nem hiszem el, anya! – kiáltottam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül. – Hogy tehetted ezt? Hogy mondhattál le a lakásról Viktória javára, amikor pontosan tudod, hogy mi milyen helyzetben vagyunk?
Anyám csendben ült velem szemben, a tekintete a kávéjában úszott. Az arca fáradt volt, mintha évek óta nem aludt volna rendesen. – Kicsim, Viktória idősebb, és ott van nála az egész család… – kezdte halkan.
– És mi? Mi nem vagyunk család? – szinte suttogtam, de minden szavam éles volt, mint a penge. – A férjemmel és a két gyerekkel egy szobában alszunk az anyósoméknál. Minden nap azt érzem, hogy útban vagyunk. És még ott van Bence is, aki most kezdte az egyetemet, és albérletet kellene fizetnünk neki. Anyu, te tényleg nem látsz minket?
Anyám szeme megtelt könnyel, de nem szólt semmit. A csend közöttünk vastagabb volt, mint valaha. Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy anya mindent meg tud oldani. Most először éreztem azt, hogy talán sosem ismertem igazán.
A döntés előtti napokban még reménykedtem. A nagymama halála után mindenki azt mondta, hogy igazságos lesz az örökség elosztása. A lakás – egy kétszobás, világos panel Újpesten – tökéletes lett volna nekünk. Már elképzeltem, ahogy a gyerekek külön szobát kapnak, és végre nem kell minden este halkan beszélgetnünk a férjemmel, nehogy felébresszük az anyósomat.
De aztán jött az a telefonhívás.
– Szia, drágám – szólt bele anya a telefonba. – Szeretném, ha tudnád, hogy úgy döntöttem, lemondok a lakásról Viktória javára. Tudom, hogy nehéz lesz ezt elfogadni…
A szavak mintha nem is nekem szóltak volna. Csak ültem ott némán, és hallgattam, ahogy anya magyarázkodik: Viktória már idős, beteges is lett mostanában; az unokatestvéremék két kisgyerekkel élnek nála; náluk tényleg zsúfolt minden…
De nálunk is! – akartam kiabálni. Miért nem számítanak a mi gondjaink?
A férjem, Gábor csak annyit mondott este: – Ne haragudj rá. Biztos megvan az oka…
De én haragudtam. És nem csak rá. Haragudtam Viktóriára is, aki mindig mindent elvett tőlünk: a nagymama figyelmét, a családi ünnepeket, most pedig a lakást is. Haragudtam magamra is, amiért nem tudtam jobban kiállni magunkért.
Azóta minden nap egyre nehezebb. Az anyósom folyton célozgat: – Ugye nem gondoljátok komolyan, hogy még évekig itt maradtok? – kérdezi mosolyogva, de a hangjában ott van az éles él.
A gyerekeim is érzik a feszültséget. Anna múltkor azt mondta: – Anya, mikor lesz saját szobám? Már unom, hogy mindig csendben kell lennünk.
Bence is egyre többet panaszkodik: – Nem tudok tanulni az albérletben. Drága is minden…
És én csak ülök esténként az ablakban, nézem a sötétedő várost és azon gondolkodom: vajon tényleg annyira önző vagyok? Tényleg csak én érzem úgy, hogy anyám elárult minket?
Egyik este végül összeszedtem magam és újra felhívtam anyát.
– Anya – kezdtem remegő hangon –, mondd el őszintén: miért Viktória? Miért mindig ő?
Sokáig hallgatott.
– Tudod, amikor fiatalabbak voltunk… apátok halála után… Viktória segített nekem mindennap. Nélküle talán sosem álltam volna talpra. Most úgy érzem, tartozom neki.
– És nekünk? Nekünk nem tartozol semmivel? – kérdeztem halkan.
– Dehogynem… De ti erősebbek vagytok. Mindig is azok voltatok.
Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: anyám szemében mi már felnőttek vagyunk. Akiknek meg kell oldaniuk az életüket egyedül. Akiknek már nem jár segítség.
Azóta próbálok beletörődni. De minden nap újra és újra feltör bennem a fájdalom és a düh.
Vajon tényleg igazságos volt ez így? Tényleg mindig annak kell segíteni, aki hangosabban sír? És mi lesz azokkal, akik csendben szenvednek?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést?