„Meddig bírja a szívem?” – Egy magyar feleség vallomása a családfenntartás terhéről

– Miért nem érted meg, Gábor? – csattantam fel, miközben a mosogatóról csöpögött a víz a padlóra. – Nem bírom már egyedül!

Gábor csak ült az asztalnál, bámulta a kávéscsészét, mintha abban keresné a választ. A konyhaablakon túl szürke eső verte az udvart, a gyerekek csendben rajzoltak a nappaliban. A szívem hevesen vert, a torkomban éreztem minden kimondatlan szót.

– Próbálok munkát találni, tudod jól – mondta halkan, de hangjában nem volt erő. – Nem olyan egyszerű mostanában.

– De én sem alszom éjszakánként! – folytattam. – Egyetemre járok, délután dolgozom a boltban, éjszaka cikkeket írok, hogy legyen pénz a számlákra. Te meg… csak ülsz itt.

Nem akartam bántani. De már hónapok óta fojtogatott ez az érzés: mintha egyedül lennék ebben a házasságban. A barátnőim azt mondják, legyek türelmes. Anyám szerint „egy férfi is lehet gyenge néha”. De amikor minden reggel úgy kelek fel, hogy fejben számolom, mire elég az utolsó ötezer forint, nehéz türelmesnek lenni.

Az első évben még hittem benne, hogy Gábor hamar talál majd valamit. Elvégre diplomás, értelmes ember. De ahogy múltak a hónapok, egyre kevesebb állásinterjúra hívták be. Egyre többet ült otthon, egyre csendesebb lett. Néha azt éreztem, nem is akar igazán dolgozni. Vagy csak én vagyok igazságtalan?

Egyik este, amikor már mindenki aludt, leültem az íróasztalomhoz. A laptop fényében néztem magam: karikás szemek, fáradt arc. Megnyitottam egy új dokumentumot – cikket kellett írnom egy budapesti lakásárakról –, de csak ültem ott, és sírtam. Halkan, hogy senki ne hallja.

Másnap reggel Gábor megpróbált kedves lenni. Kávét főzött nekem.

– Köszönöm – mondtam fásultan.

– Tudom, hogy nehéz neked – kezdte óvatosan. – De én tényleg próbálkozom…

– Próbálkozol? – vágtam közbe keserűen. – Az nem elég! Nézd meg magad! Mikor voltál utoljára állásinterjún?

Elfordította a fejét. A gyerekek közben veszekedni kezdtek valamin a szobában. Felálltam, hogy közbelépjek, de közben azon gondolkodtam: miért érzem magam ilyen egyedül?

A családomban mindig azt tanították: egy nő legyen erős, de hagyja érvényesülni a férfit. Most viszont úgy érzem, minden rám hárul. Én fizetem a számlákat, én veszem meg a gyerekeknek az uzsonnát, én döntöm el, mire költünk. Gábor mintha csak árnyéka lenne önmagának.

Egyik este anyám hívott.

– Kislányom, ne bántsd annyira Gábort – mondta aggódva. – Tudod, milyen nehéz most munkát találni.

– De anya! – fakadtam ki. – Hát meddig lehet ezt bírni? Én is ember vagyok! Nekem is vannak álmaim…

Anyám csak sóhajtott.

– Az élet néha igazságtalan. De ha szereted őt…

Letettem a telefont. Szeretem még? Vagy csak megszokásból vagyunk együtt?

A barátnőm, Zsófi egyszer azt mondta: „Ha nem tiszteled már a férjedet, abból baj lesz.” Akkor nevettem rajta. Most viszont minden nap ezzel kelek és fekszem: hogyan lehet tisztelni valakit, aki nem tesz semmit?

Egyik délután Gábor hazajött egy papírral.

– Felvettek egy raktárba – mondta halkan. – Nem nagy dolog… de legalább valami.

Megöleltem. Éreztem rajta a szégyent és a megkönnyebbülést is.

– Köszönöm – suttogtam.

De belül még mindig ott volt a harag és a félelem: mi lesz legközelebb? Mi van, ha megint elveszíti az állását? Meddig bírom még ezt?

Azóta is minden nap küzdök magammal. Szeretem Gábort – vagy legalábbis szeretném újra szeretni úgy, mint régen. De vajon lehet-e tisztelni valakit pusztán azért, mert próbálkozik? Vagy egy házasságban tényleg mindent el kell viselni?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az a határ, ahol már nem csak magunkat áldozzuk fel, hanem mindent elveszítünk?