Húsz év után egyedül: Egy magyar nő útja a magányban és önmagában

– Anya, miért nem próbálod meg újra? – Hanna hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a reggeli kávémat kavargattam. A kanál csörrenése szinte visszhangzott a csendben. – Már huszonöt vagyok, te pedig még mindig egyedül ülsz esténként a kanapén. Nem félsz, hogy így maradsz örökre?

A kérdés ott maradt a levegőben, mint egy nehéz, sűrű füst. Néztem a lányomat, ahogy a haját copfba köti, és hirtelen visszarepültem az időben. Huszonéves voltam, amikor József megkérte a kezem. Egy szűk körű esküvő volt, fehér ruhában, amit anyám varrt nekem. Akkor azt hittem, örökké tart majd. Aztán húsz év múltán József egy este leült mellém a nappaliban.

– Már nem vagyok boldog – mondta halkan, szinte bocsánatkérően. – Próbáltam, de nem megy tovább.

Nem kiabáltunk. Nem törtünk-zúztunk. Csak ültünk egymás mellett, mint két idegen, akik már nem tudnak mit mondani egymásnak. Aznap este József elment, és én egyedül maradtam a házban, ahol minden sarkon ott volt az emléke.

Az első hónapokban csak vegetáltam. A barátnőim – Zsuzsa és Ági – próbáltak kirángatni a lakásból. – Gyere el velünk színházba! – unszoltak. De én csak ültem otthon, néztem a régi családi fotókat, és próbáltam megérteni, hol rontottam el.

Aztán jött Gábor. Egy közös ismerős születésnapján mutattak be minket. Magas volt, barna szemű, és olyan természetességgel beszélgetett velem, mintha ezer éve ismernénk egymást.

– Tudod, mit szeretek benned? – kérdezte egyszer egy hosszú séta után a Margitszigeten. – Hogy nem játszol szerepet.

Jól esett hallani. Hónapokig találkozgattunk, moziba jártunk, kirándultunk a Pilisbe. De amikor szóba került az összeköltözés vagy akár egy újabb esküvő gondolata, görcsbe rándult a gyomrom.

– Nem akarok újra férjhez menni – mondtam neki egy este, miközben a Duna-parton sétáltunk. – Nem tudom elmagyarázni… Egyszerűen csak… félek.

Gábor megértő volt, de láttam rajta a csalódottságot. Végül lassan elmaradtak a találkozások. Újra egyedül maradtam.

Hanna közben felnőtt. Néha úgy érzem, ő az egyetlen biztos pont az életemben. De ő is gyakran kérdezget:

– Anya, szerinted mindenki csak egyszer talál rá az igazira?

Nem tudok válaszolni neki. Csak annyit mondok: – Talán nem az számít, hogy hányan szeretnek minket az életünk során, hanem hogy mi mennyire tudjuk szeretni saját magunkat.

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám minden vasárnap ebédnél szóvá tette:

– Látod, Marika néni lánya is újra férjhez ment! Te miért nem próbálod meg?

Néha úgy érzem, mintha mindenki azt várná tőlem, hogy újra beálljak a sorba: férjhez menjek, főzzek vasárnaponként húslevest és rakott krumplit egy új férjnek. De én már nem vagyok ugyanaz az ember.

Az évek alatt megtanultam élvezni a csendet. Szeretek egyedül sétálni az Erzsébet-kilátónál vagy ülni egy kávézó teraszán egy jó könyvvel. Néha persze hiányzik valaki, akivel megoszthatnám az apró örömöket: egy vicces történetet a munkahelyről vagy egy pohár bort péntek este.

De amikor este leülök a kanapéra – igen, egyedül –, már nem érzem magam vesztesnek. Inkább olyan nőnek látom magam, aki túlélte azt, amitől más talán összeroppant volna.

A múltkor Hanna újra előhozakodott vele:

– Anya, szerintem csak félsz újra fehér ruhát húzni!

Nevettem. Talán igaza van. Talán tényleg félek attól az ártatlan reménytől, amit akkor éreztem huszonévesen. De már nem akarok megfelelni senkinek – sem Józsefnek, sem Gábornak, sem anyámnak.

Most már csak magamnak akarok megfelelni.

És ti? Szerintetek lehet igazán boldog az ember egyedül is? Vagy tényleg mindenkinek szüksége van valakire ahhoz, hogy teljes legyen az élete?