Amikor a pénz mindent felülír: Egy testvéri kapcsolat próbája
– Nem hiszem el, hogy ezt most mondod, anya! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, a jegygyűrűm dobozát szorongatva. Anyám a régi, nyikorgó fotelben ült az ablaknál, tekintete a szürke, esős utcára meredt. – Most tényleg az a legfontosabb, hogy mennyi gyerektartást fog fizetni az a szemét? Hát nem látod, hogy nekem is épp most kezdődik az életem?
Anyám lassan felém fordult, arca sápadt volt, szemei alatt sötét karikák. – Zsófi, te nem érted. Ellinek most szüksége van ránk. Egyedül maradt két gyerekkel, nulla forinttal. Te legalább boldog vagy, neked ott van Gábor.
A szívem összeszorult. Igen, ott volt Gábor, akivel végre összeköltöztünk volna a kis zuglói lakásunkba. Azt hittem, most minden rólam fog szólni: a fehér ruha, a menyasszonyi csokor, a lagzi a családi ház kertjében. Ehelyett mindenki Elliről beszélt. A húgomról, aki mindig is anyám kedvence volt.
– És én? – kérdeztem halkan. – Nekem ki segít? Ki örül velem együtt?
Anyám csak legyintett. – Ne légy önző! Majd lesz időd ünnepelni. Most fontosabb dolgunk van.
A könnyeim végigfolytak az arcomon. Felálltam, és kimentem az udvarra. Az eső rákezdett, de nem törődtem vele. A fejemben csak az zakatolt: miért mindig nekem kell háttérbe szorulnom?
Az esküvő napján is mindenki Ellit sajnálta. A nagynéném odasúgta: – Szegény kicsi Ellie, hogy bírja ezt ki? – Mintha én csak egy mellékszereplő lennék a saját életemben.
A lagzi után Gáborral hazamentünk. Ő próbált vigasztalni.
– Ne vedd magadra, Zsófi! Tudod, milyen a családod. Mindig a leggyengébb körül forog minden.
– De én is gyenge vagyok néha! – tört ki belőlem. – És most azt várják tőlem, hogy segítsek Ellinek pénzzel is! Hogy adjuk oda az esküvői ajándékaink felét neki! Hát normális ez?
Gábor elhallgatott. Tudtam, hogy ő sem örülne neki. A lakásunkat is csak nagy nehezen tudtuk kifizetni, hitelből.
Pár nappal később anyám hívott.
– Zsófi, beszéltem Ellivel. Nagyon rosszul van. Azt mondja, nem tudja fizetni a rezsit sem. Tudnátok segíteni egy kicsit? Csak amíg beindulnak a dolgok…
– Anya, mi sem vagyunk gazdagok! Nekünk is alig marad valami hónap végére…
– De ti ketten vagytok! Ellie egyedül van két gyerekkel! – sírta el magát anyám.
A bűntudat lassan mardosni kezdett belülről. Este Gáborral órákig veszekedtünk.
– Ha most adunk nekik pénzt, sosem lesz vége! – mondta dühösen Gábor.
– De hát a húgom! Nem hagyhatom cserben!
– És mi lesz velünk? Miért mindig neked kell mindent megoldani?
Hetekig tartott ez az őrlődés. Ellie egyre többször hívott sírva: – Zsófi, kérlek… csak egy kis kölcsön…
Végül odaadtam neki az esküvői ajándékaink felét. Anyám hálálkodott, Ellie megígérte, hogy visszaadja majd. De sosem adta vissza.
A kapcsolatunk megváltozott. Gábor egyre zárkózottabb lett. Egy este kiborult:
– Én nem akarok úgy élni, hogy mindig másokat kell eltartanunk! Ez nem normális!
Éreztem, hogy igaza van. De ha nemet mondok Ellinek és anyámnak, akkor én leszek a rossz testvér, a hálátlan lány.
Egy év telt el így: Ellie mindig kért valamit – pénzt, segítséget a gyerekekkel –, anyám pedig mindig engem hívott először.
Egy nap Gábor ultimátumot adott:
– Vagy mi ketten építjük az életünket, vagy te örökre a családod szolgája maradsz.
Sírtam egész éjjel. Másnap felhívtam anyámat.
– Anya, mostantól nem tudok többet segíteni. Nekem is van életem.
Anyám lecsapta a telefont.
Ellie hetekig nem beszélt velem.
De Gáborral végre elkezdtünk igazán együtt élni. Nehéz volt elengedni a bűntudatot – de rájöttem: ha mindig másokat mentek meg, magamat elveszítem.
Most is gyakran gondolok rájuk: vajon önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért?
Ti mit tennétek? Meddig tartozunk felelősséggel a családunkért? Vajon lehet úgy szeretni valakit, hogy közben önmagunkat sem adjuk fel?