Hatvan év után újrakezdeni: Margit útja a boldogság felé
– Margit, miért kell mindig ezen veszekedni? – csattant fel Béla, miközben a tányérját az asztalra tette. A leves már kihűlt, a kenyérmorzsák szanaszét hevertek a terítőn. Anna némán bámulta a telefonját, mintha ott keresné a menekülést ebből az örökös feszültségből.
A szívem összeszorult. Megint ugyanaz a jelenet: én főzök, mosogatok, takarítok, miközben Béla csak ül és panaszkodik. Hatvanéves vagyok, és úgy érzem, mintha sosem lett volna saját életem. Az elmúlt harmincöt évben minden reggelem ugyanúgy indult: kávé Bélának, szendvics Annának, aztán munka, majd otthon újabb házimunka. Néha úgy éreztem, mintha láthatatlan lennék.
Aznap este, amikor Anna végre elment aludni, leültem Bélával szemben. A tévé halkan duruzsolt a háttérben.
– Béla, beszélnünk kell – mondtam halkan.
– Most megint mi bajod van? – sóhajtott fel.
– Nem bírom tovább ezt az életet. Úgy érzem, megfulladok. Szükségem van egy kis boldogságra… magamnak is.
Béla csak nézett rám értetlenül. – Most komolyan? Hatvanévesen akarsz új életet kezdeni? Mit gondolsz, ki fog rád várni?
Nem válaszoltam. Aznap éjjel alig aludtam. A gondolataim kavarogtak: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék élni?
Másnap reggel Anna rám nézett a konyhában.
– Anya, mi történt tegnap? Hallottam, hogy veszekedtetek.
– Kislányom… – kezdtem el remegő hangon –, úgy érzem, hogy elvesztem önmagam ebben a házasságban. Mindig csak adtam és adtam, de sosem kaptam vissza semmit.
Anna szeme könnyes lett. – De hát apa mindig ilyen volt…
– Tudom. És én is mindig ilyen voltam: csendben tűrtem. De most már nem akarok tovább így élni.
A következő hetekben egyre többet beszélgettünk Annával. Elmondtam neki mindent: a magányt, a kiüresedett hétköznapokat, azt az érzést, hogy csak egy háztartási gép vagyok ebben a családban. Anna először dühös volt rám.
– Anya, most akarsz mindent felborítani? Mi lesz apával? Mi lesz velem?
– Anna, te már felnőtt vagy. Neked is jogod van boldognak lenni – mondtam neki. – És nekem is.
A válás gondolata egyre valóságosabbá vált. Béla nem értette meg, miért akarok elmenni. Próbált bűntudatot kelteni bennem.
– Margit, gondolj bele! Mit fognak szólni a rokonok? Mit mondasz majd az unokáknak?
– Azt mondom majd nekik, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy boldogtalanul éljük le – feleltem csendesen.
A barátnőim közül sokan támogattak. Ildikó azt mondta:
– Margit, te vagy az egyetlen ismerősöm, aki ilyen bátor lépésre szánja el magát! Én sosem mertem volna…
De voltak olyanok is, akik elítéltek.
– Hatvanévesen már minek változtatni? – kérdezte Marika néni a lépcsőházból. – Az embernek el kell fogadnia a sorsát.
De én nem akartam többé elfogadni azt a sorsot, amit mások választottak nekem.
A válás után nehéz volt minden nap. Egyedül keltem fel reggelente egy kis albérletben Zuglóban. Néha sírtam a magánytól. De amikor Anna meglátogatott, láttam rajta: kezd megérteni.
Egyik este együtt főztünk nála. Anna rám nézett:
– Anya… most már látom rajtad, hogy boldogabb vagy. Talán tényleg így kellett lennie.
Elmosolyodtam. – Tudod, Anna, sosem késő újrakezdeni. Még akkor sem, ha mindenki azt mondja: már túl öreg vagy hozzá.
Azóta új barátokat szereztem egy nyugdíjasklubban. Festeni kezdtem – valami olyasmit csinálok végre, amit mindig is szerettem volna. Néha még mindig fáj a múltamra gondolni: mennyi évet elvesztegettem félelemből és megfelelési kényszerből.
De most már tudom: az élet nem arról szól, hogy mások elvárásainak megfeleljünk. Hanem arról, hogy megtaláljuk önmagunkat – bármilyen korban is járunk.
Vajon hányan élnek még ma is úgy, mint én régen? Hányan hiszik el azt a hazugságot, hogy már késő változtatni? Ti mit tennétek az én helyemben?