Két garzon, egy álom: Miért vagyok mindig az utolsó, aki megtudja?
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, Gábor! – kiabáltam, miközben a konyhaasztalra csaptam a frissen aláírt adásvételi szerződést. A papíron két garzon szerepelt, nem pedig az a tágas, napfényes kétszobás lakás, amiről évek óta álmodoztam. Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem mert a szemembe nézni.
– Anya már nem bírja tovább egyedül a panelban – motyogta halkan. – És így mindenkinek lesz saját tere…
A szívem összeszorult. Hát ezért dolgoztam végig annyi túlórát? Ezért mondtam le a balatoni nyaralásról, a barátnős hétvégékről, a fodrászról? Hogy végül két apró garzon legyen a nagy közös életünk helyett? Egyikben mi lakunk majd, a másikban meg az anyóspajtás?
Az egész testem remegett. Gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy egyszer lesz egy saját otthonom. Egy hely, ahol minden zugban ott vagyok én is. Egy nagy konyha, ahol együtt főzünk vasárnaponként; egy nappali, ahol végre elfér egy kanapé és egy könyvespolc; egy hálószoba, ahol nem kell minden reggel átbújni a szekrényen, hogy elférjek. Ehelyett most azt kell elképzelnem, ahogy a szomszéd garzonban ott ül Gábor anyja, Marika néni, aki mindenbe beleszól.
– Miért nem beszéltél velem erről? – kérdeztem rekedten. – Miért döntöttél helyettem?
Gábor vállat vont. – Tudod, milyen nehéz volt apám halála óta anyának… És két garzon olcsóbb volt, mint egy nagyobb lakás. Így mindenkinek jó lesz.
– Nekem jó lesz? – csattantam fel. – Nekem ez maga a rémálom!
Azt hittem, legalább ebben az egy dologban számíthatok rá. Hogy együtt döntünk. Hogy fontos vagyok neki. Ehelyett úgy érzem magam, mint egy statiszta az életemben.
Aznap este nem tudtam aludni. Csak forgolódtam a kanapén, miközben Gábor halkan horkolt mellettem. Az ablakon át beszűrődött a villamos zaja, és én azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyit ér az álmom? Vajon tényleg mindig mások lesznek fontosabbak nála?
Másnap reggel Marika néni már ott ült nálunk a konyhában, mintha mindig is oda tartozott volna. Kávét főzött magának, és közben arról beszélt Gábornak, hogy milyen jó lesz majd egymás mellett lakni.
– Legalább mindig szemmel tarthatlak titeket – mondta nevetve.
Én csak álltam az ajtóban pizsamában, és próbáltam nem sírni. Aztán egyszer csak kibukott belőlem:
– És én? Engem ki tart szemmel? Ki kérdezi meg tőlem, hogy mit szeretnék?
Marika néni rám nézett, mintha most látna először igazán.
– Jaj, drágám, hát te is olyan szerencsés vagy! Nem kell félned semmitől. Együtt lesz a család!
De én nem ezt akartam. Nem ezt ígérte Gábor az esküvőnkön. Akkor azt mondta: „Mindig melletted leszek. Minden döntést együtt hozunk meg.” Most meg itt állok két garzon között – egyik sem az enyém igazán.
A következő hetekben minden nap újabb dobozok érkeztek Marika nénitől: régi porcelánok, hímzett terítők, egy hatalmas cserepes fikusz. A mi kis garzonunk lassan megtelt az ő múltjával. Gábor pedig egyre többet járt át hozzá szerelni ezt-azt.
Egy este aztán robbant a bomba. Hazajöttem munkából – fáradtan, nyűgösen –, és Marika néni épp a mi konyhánkban főzte a vacsorát.
– Gondoltam, megleplek titeket! – mondta mosolyogva.
De én csak azt láttam: elfoglalta a helyemet. Az én konyhámat. Az én álmomat.
– Elég volt! – kiáltottam fel. – Ez nem így volt megbeszélve! Ez nem az én otthonom!
Gábor értetlenül nézett rám.
– Mi bajod van már megint? Anyám csak segíteni akar…
– Nem akarok így élni! – zokogtam fel. – Nem akarok mindig utolsó lenni! Nem akarok két garzonban élni! Egy otthont akartam… veled!
Csend lett. Marika néni letette a fakanalat. Gábor csak nézett rám döbbenten.
Azóta hetek teltek el. Próbáljuk rendezni a dolgokat – de valami eltört bennem. Már nem tudok ugyanúgy nézni Gáborra. Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg ennyit érnek az álmaim? Vajon lehet még ebből igazi otthon?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb új álmokat keresni?