„Nem vagyok a testvérem anyja” – Egy család széthullása anyánk betegsége miatt

– Nem fogom csinálni, Zsófi! – csattant fel Gábor a nappali közepén, miközben anyánk a szobájában köhögött. – Nekem is van életem! Nem fogok itt maradni, hogy pelenkázzam!

A hangja visszhangzott a régi, kopott parkettán. Én csak álltam ott, a kezem remegett, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Azt hittem, ha baj lesz, összetartunk majd. De Gábor arca kemény volt, a szeme idegen.

– Gábor, ez az anyánk! – suttogtam. – Ki fog rá vigyázni, ha nem mi?

– Te! – vágta rá. – Úgyis mindig te voltál a jó kislány. Én nem fogom feláldozni magam érte. Eladjuk a házat, elmegy egy otthonba, és kész.

A szívem összeszorult. Anyánk egész életében dolgozott értünk: tanított, főzött, mosott, még akkor is, amikor apánk meghalt, és minden felelősség rá szakadt. Gábor viszont sosem nőtt fel igazán. Öt évvel idősebb nálam, mégis mindig én voltam az, aki elment egyetemre, dolgozni kezdett, albérletet fizetett. Ő meg… hát ő maradt. Otthon lakott harmincévesen is, anyu főztjét ette, és panaszkodott mindenre.

Amikor anyu beteg lett – először csak fáradékony volt, aztán jöttek a vizsgálatok, végül a diagnózis: ALS –, minden megváltozott. Az orvos azt mondta, gyorsan romolhat az állapota. Én rögtön hazaköltöztem Debrecenből Budapestre. Felmondtam az albérletemet, otthagytam a munkámat is.

Gábor viszont csak morgott. – Nem fogom végignézni ezt! – mondta egyik este, amikor anyu már aludt. – Eladjuk a házat, abból telik egy normális otthonra neki.

– És te? – kérdeztem halkan. – Te hova mész?

– Majd keresek valamit. De nem maradok itt.

Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam anyu nehéz légzését a fal túloldalán, és Gábor horkolását a másik szobából. Másnap reggel már nem volt ott. Csak egy cetlit hagyott: „Ne haragudj, Zsófi. Nem bírom.”

Hetekig nem jelentkezett. Egyedül maradtam anyuval: etettem, fürdettem, orvost hívtam hozzá. Néha úgy éreztem, beleőrülök a magányba és a tehetetlenségbe. A barátaim próbáltak segíteni, de ők is dolgoztak vagy vidéken laktak.

Egy nap Gábor felhívott.

– Figyelj – kezdte –, beszéltem egy ingatlanossal. Jó árat adna a házért.

– Anyu még él! – kiáltottam rá. – Hogy lehetsz ilyen hideg?

– Nem vagyok hideg! Csak… nem akarom ezt látni! És neked is jobb lenne újrakezdeni.

– Nekem az lenne jobb, ha segítenél! – zokogtam bele a telefonba.

De ő csak letette.

A következő hónapokban minden nap egy harc volt: harc az idővel, a betegséggel, és magammal is. Néha úgy éreztem, igazat kell adnom Gábornak: miért nekem kell mindent elviselnem? Miért nem osztozik velem senki ebben a terhében?

Anyu egyre rosszabbul lett. Egyik este odahúztam hozzá egy széket.

– Anyu… félek – suttogtam.

Ő megsimogatta a kezemet.

– Ne félj, kicsim. Te erős vagy. Mindig is az voltál.

– De mi lesz veled? Mi lesz velünk?

Csak mosolygott szomorúan.

– Az élet néha igazságtalan. De te legalább tudod majd: mindent megtettél értem.

Gábor többször próbált meggyőzni az eladásról. Egy alkalommal még személyesen is eljött.

– Zsófi, gondolkodj már reálisan! Ez a ház csak viszi a pénzt! Anyu úgyis… – elharapta a mondatot.

Felálltam és ránéztem.

– Ha most kimondod, hogy úgyis meghal hamarosan, esküszöm, soha többé nem beszélek veled!

Elhallgatott. Aztán csak annyit mondott:

– Sajnálom.

De nem tudtam megbocsátani neki.

Anyu végül egy év múlva ment el csendben, álmában. Az utolsó szava hozzám az volt: „Köszönöm.”

A temetésen Gábor ott állt mellettem némán. Nem sírt. Nem szólt hozzám semmit. Aztán eltűnt az emberek között.

Azóta sem beszéltünk igazán. A házat végül eladtuk – de már nem számított semmi. Az örökségből mindketten kaptunk valamennyit, de én csak ürességet éreztem.

Sokszor gondolkodom azon: vajon én voltam túl kemény? Vagy ő volt túl gyáva? Lehet-e valaha újra testvérekből családot építeni? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani azt, ha valaki hátat fordít annak, akit szeretni kellene?