„Apa! Anya beteg, kórházba vitték. Zoét elvittem nagyihoz”: Egy elhanyagolt család története Budapesten

„Apa! Anya beteg, kórházba vitték. Zoét elvittem nagyihoz.” – ezek a szavak szakították meg a reggeli csendet, miközben a buszmegállóban álltam a Kőbányai úton. A telefonom remegett a kezemben, és a fiam, Marci hangja remegett a vonal másik végén. Még most is hallom azt a kétségbeesést, ahogy próbálta elrejteni a félelmét.

Aznap reggel minden olyan átlagosnak tűnt. A feleségem, Ágnes már korán felkelt, hogy elkészítse Marcinak a tízórait, és Zoét, a kislányunkat is felöltöztesse az ovira. Én csak félálomban figyeltem őket, ahogy a konyhában sürögnek-forognak. Az utóbbi hónapokban egyre többször fordult elő, hogy későn értem haza a munkából, vagy éppen hétvégén is dolgoztam. Azt mondtam magamnak, hogy mindezt értük teszem – de valójában csak menekültem a családi problémák elől.

A buszmegállóban állva visszhangzottak bennem Marci szavai. „Apa! Anya beteg…” Nem tudtam mást tenni, csak rohanni. A buszra fel sem szálltam, inkább taxit hívtam. Útközben csak arra tudtam gondolni, hogy mikor láttam utoljára Ágnest igazán mosolyogni? Mikor kérdeztem meg tőle őszintén: hogy vagy?

A Szent István Kórház sürgősségi osztályán már várt rám Marci. Az arca sápadt volt, a szemei vörösek. „Apa, anya elájult otthon. Zoé sírt, nem értette, mi történik. Nagyihoz vittem gyorsan.” – mondta halkan. Megsimogattam a fejét, de közben magamat hibáztattam mindenért.

Az orvosok azt mondták: Ágnes teljesen kimerült. Fizikailag és lelkileg is. Nem evett rendesen, alig aludt, mindent egyedül csinált otthon – én pedig csak dolgoztam, dolgoztam, mintha az lenne az egyetlen fontos dolog az életben.

A kórházi ágy mellett ülve néztem Ágnest. Az arca sápadt volt, de még így is gyönyörűnek láttam. Eszembe jutott az első randink a Margitszigeten, amikor még minden olyan egyszerűnek tűnt. Akkor megfogadtuk egymásnak: mindig figyelünk majd egymásra. Most pedig ott ültem mellette, és rájöttem: elfelejtettem figyelni rá.

Másnap reggel Marci bejött hozzám a kórházi szobába. „Apa, miért nem vetted észre, hogy anya ennyire fáradt?” – kérdezte könnyes szemmel. Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit suttogtam: „Sajnálom.”

Amikor Ágnes magához tért, először rám sem nézett. Csak halkan szólt: „Nem bírom tovább egyedül.” A hangjában ott volt minden fájdalom és csalódottság. Próbáltam mentegetőzni: „Sokat dolgoztam… azt hittem, így lesz jobb nekünk…” De ő csak megrázta a fejét: „Nekem te kellettél volna.”

Aznap este hazamentem Marcihoz és Zoéhoz. A lakás üresnek tűnt Ágnes nélkül. Zoé az ágyában feküdt, szorosan ölelte a plüssmaciját. Leültem melléjük és először beszélgettünk igazán őszintén arról, mi történt.

A következő napokban minden megváltozott. Munka után rögtön hazamentem, főztem vacsorát, segítettem Marcinak a leckében, Zoét fürdettem. Próbáltam pótolni mindazt az időt, amit elvesztegettem.

Ágnes lassan jobban lett, de már soha nem lett ugyanaz minden köztünk. Egy este leült mellém a kanapéra:
– Sándor – mondta halkan –, tudod, mennyire szeretlek? De ha még egyszer magamra hagysz… nem biztos, hogy visszavárlak.

A szavai úgy hasítottak belém, mint egy kés. Tudtam: most rajtam múlik minden.

A családunk újra próbálja megtalálni az egyensúlyt. Néha még mindig nehéz – a számlák nem fizetik be magukat, és a munkahelyemen sem nézik jó szemmel, ha korábban megyek el –, de már tudom: nincs fontosabb annál, mint hogy ott legyek azok mellett, akiket szeretek.

Mostanában gyakran gondolkodom azon: vajon hány családban történik ugyanez? Hányan mennek el egymás mellett némán Budapesten? Hányan veszik csak akkor észre szeretteik fájdalmát, amikor már túl késő?

Mit gondoltok? Ti is éreztétek már úgy, hogy túl későn vettétek észre valaki baját? Vajon lehet még helyrehozni mindent?