A horizonton túl: Egy új élet kezdete negyvennyolc évesen

– Anya, miért nem vagy soha boldog? – kérdezte tőlem Dóri, a lányom, miközben a vasárnapi ebédhez terítettünk. A kezem megállt a tányérok felett, és hirtelen úgy éreztem, mintha valaki leforrázott volna. A húsleves illata keveredett a konyhában a frissen sült pogácsával, de én csak Dóri szemébe tudtam nézni. Tizennyolc éves, tele álmokkal, tervekkel – én pedig negyvennyolc vagyok, és úgy érzem, mintha az életem már rég véget ért volna.

A férjem, Gábor, a nappaliban ülve nézte a híradót. Mindig ugyanaz: politika, gazdaság, valami baleset az M3-ason. A fiam, Marci, a telefonját nyomkodta az asztalnál. Én pedig csak tettem a dolgom – főztem, mostam, takarítottam, dolgoztam a helyi könyvtárban. Az életem egy végtelen körforgás volt, ahol minden nap ugyanazt a forgatókönyvet játszottam újra és újra.

Aznap este nem tudtam aludni. Dóri kérdése visszhangzott a fejemben: miért nem vagyok boldog? Mikor lettem ilyen? Mikor adtam fel az álmaimat? Emlékszem, fiatalon arról álmodoztam, hogy világot látok, idegen nyelveket tanulok, talán egyszer Budapesten élek majd. De aztán jött Gábor, jött a házasság, jöttek a gyerekek – és én elhittem, hogy ez így van rendjén.

Másnap reggel a könyvtárban egy idegen lépett be. Egy idős hölgy volt, Ilona néni, aki nemrég költözött vissza Pestről a faluba. Hosszú beszélgetésbe elegyedtünk. Mesélt Párizsról, ahol fiatalon dolgozott egy magyar könyvesboltban; mesélt arról, hogyan tanult meg franciául; mesélt arról is, hogy soha nem bánta meg, hogy mert lépni. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy csak másoknak éljünk” – mondta nekem.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon nekem is lehet még új életem? Lehetek még több annál, mint amit eddig magamról gondoltam? Otthon persze minden ugyanúgy ment tovább. Gábor szó nélkül vette tudomásul, hogy később értem haza. Dóri rám se nézett – talán haragudott rám valamiért. Marci egész este a szobájában maradt.

Egy hét múlva Ilona néni meghívott magához egy teára. A lakása tele volt régi könyvekkel és fényképekkel – Párizs, London, Bécs… Megmutatta nekem az útleveleit is: tele voltak pecsétekkel. „Tudod, Lea – mondta –, sosem késő újrakezdeni. Én hetvenévesen tanultam meg olaszul!” Elnevettem magam, de belül sírtam. Én még angolul sem tudok rendesen.

Aznap este vacsora közben megpróbáltam beszélgetni Gáborral.
– Te Gábor… te sosem gondoltál arra, hogy elutazzunk valahova? Csak kettesben? Vagy akár családostul?
Gábor fel sem nézett a tányérjából.
– Minek mennénk? Itt is jó nekünk. Meg különben is, ki fizetné ki?
– De hát… nem lehet mindig csak ugyanazt csinálni! – fakadtam ki.
– Lea, ne kezd már megint! Örülj neki, hogy van munkánk, van házunk! Másnak ennyi sem jutott!
A gyerekek csendben ültek. Éreztem, hogy egyedül vagyok.

Aznap éjjel sírtam. Nem tudtam eldönteni: önző vagyok-e, amiért többre vágyom? Vagy csak egyszerűen ember vagyok?

Ilona néni bátorítására beiratkoztam egy online angol tanfolyamra. Titokban csináltam – Gábor nem értette volna meg. Minden este tanultam egy kicsit: „My name is Lea. I am forty-eight years old.” Eleinte nehéz volt, de aztán egyre jobban ment.

Egy nap Dóri meglátta az angol könyvemet.
– Anya! Te angolul tanulsz?
– Igen… próbálkozom.
– De hát miért?
– Mert szeretném tudni, milyen érzés valami újat tanulni. Szeretném látni a világot.
Dóri elmosolyodott.
– Akkor majd együtt utazunk egyszer!

Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy közel éreztem magam hozzá.

A változás lassan jött. Gábor egyre zárkózottabb lett; úgy érezte, elhanyagolom őt és a családot. Egy este veszekedtünk:
– Miért nem vagy már olyan, mint régen? – kérdezte tőlem dühösen.
– Mert már nem akarok csak élni – válaszoltam –, hanem élvezni is akarom az életet!
– És mi lesz velünk?
– Nem tudom… De ha én boldogabb leszek, talán ti is azok lesztek.

A faluban persze gyorsan elterjedt a hír: „Lea megbolondult! Angolt tanul! Utazni akar!” Az anyám is rám szólt:
– Kislányom, mit akarsz te még ennyi idősen? Örülj neki, hogy van családod!
De én már nem tudtam visszafordulni.

Egy év telt el így. Megtanultam angolul annyira, hogy el mertem menni Dórival Prágába egy hétvégére. Az első repülőút… Az első külföldi kávézó… Az első alkalom, hogy nem féltem megszólalni idegenek előtt.

Hazatérve más ember voltam. Gábor még mindig nehezen viselte a változásaimat – de Dóri büszke volt rám. Marci is egyszer odajött hozzám:
– Anya… szerintem tök menő vagy!

Most itt ülök a konyhaasztalnál – ugyanott, ahol egy éve még azt hittem: vége mindennek. És most érzem először igazán: az élet most kezdődik.

Vajon hányan élnek még úgy ebben az országban – csendben, beletörődve –, mint én éltem? Hányan mernek végül lépni? És vajon tényleg önzés-e boldognak lenni?