Három pogácsa és egy összetört szív – Egy magyar anya vallomása

– Te ezt most komolyan gondolod, Zsuzsi? – Gábor hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a harmadik pogácsát is a tányéromra tettem. A gyerekek már az asztalnál ültek, Bobby a matek háziját magyarázta Rubynak, Lily pedig a járókában játszott. A napom úgy telt, mint mindig: reggel hatkor keltem, reggelit csináltam, iskolába vittem a nagyokat, pelenkát cseréltem, mosást indítottam, ebédet főztem, játszótereztem, majd vacsorát készítettem. Mire leültem volna enni, már csak a pogácsa maradt.

– Miért ne gondolnám komolyan? – válaszoltam fáradtan, de próbáltam nem elveszíteni a türelmem. – Egész nap alig ettem valamit.

Gábor odalépett hozzám, és szó nélkül elvette a tányéromról két pogácsát. – Elég lesz neked egy is. Nézz már magadra! Nem gondolod, hogy ideje lenne odafigyelni magadra? – mondta halkan, de annál keményebben.

A gyomrom összeszorult. A gyerekek csendben figyeltek. Bobby zavartan nézett rám, Ruby lesütötte a szemét. Lily csak gügyögött tovább.

Nyolc éve vagyunk házasok. Amikor megismertem Gábort, még minden más volt. Egyetem után vidékről költöztem fel Pestre, tele voltam álmokkal. A barátnőim már mind férjhez mentek vagy külföldre költöztek. Én meg csak vártam, hogy történjen valami. Gábor magas volt, barna szemű, mindig udvarias – legalábbis akkor még annak tűnt. Az első évünk csupa romantika volt: séták a Margitszigeten, hosszú beszélgetések hajnalig. Aztán jött Bobby, majd Ruby, végül Lily. És minden megváltozott.

Az utóbbi években mintha csak árnyéka lennék önmagamnak. A testem is megváltozott: striák a hasamon, karikák a szemem alatt, fáradtság minden mozdulatomban. Gábor egyre többször jegyezte meg: „Régen mennyivel csinosabb voltál!” vagy „Anyám is három gyereket szült, mégis tartotta magát.” Eleinte próbáltam viccel elütni: „Anyádnak nem volt három ilyen ördögfiókája!” De egy idő után már nem volt kedvem nevetni.

A családi ebédek is egyre feszültebbek lettek. Anyósom mindig hozott valami „egészséges” süteményt, és félhangosan megjegyezte: „Zsuzsi drágám, nem ártana egy kis diéta.” Gábor pedig csak bólogatott.

Aznap este, amikor Gábor elvette tőlem a pogácsát, valami eltört bennem. A vacsora után bezárkóztam a fürdőszobába. Néztem magam a tükörben: fáradt szemek, megereszkedett bőr, szomorú tekintet. Vajon tényleg ennyire visszataszító lettem? Vagy csak Gábor látja így?

Másnap reggel Bobby odabújt hozzám: – Anya, miért sírtál este? – kérdezte halkan.

– Csak elfáradtam kicsim – hazudtam neki.

De az igazság az volt, hogy nem csak fáradt voltam. Hanem elveszett is. Elvesztettem önmagam valahol a pelenkák és mosatlan edények között.

Aznap délután Rubyt vittem balettra. Az öltözőben az anyukák arról beszélgettek, ki milyen diétát próbált ki mostanában. – Én most intermittent fastingot csinálok – mondta Eszter. – Már két kilót fogytam! – büszkélkedett.

– Nekem nincs időm ilyenekre – sóhajtottam.

– Pedig muszáj lenne! – szólt közbe egy másik anyuka, Kati. – A férjem is mindig mondja: „Egy nő legyen nőies!” – nevetett.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: tényleg csak ennyiből állunk mi nők? Hogy megfeleljünk mások elvárásainak? Hogy mindig tökéletesek legyünk?

Este Gábor szó nélkül ült le mellém a kanapéra. A tévét bámulta, mintha ott sem lennék.

– Szerinted én tényleg ronda lettem? – kérdeztem halkan.

– Nem ronda vagy… csak… hát… lehetne rajtad kevesebb is – mondta vállat vonva.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam eldönteni, hogy haragszom rá vagy magamra.

Azóta minden nap küzdök magammal. Próbálok kevesebbet enni, többet mozogni. De minden falatnál eszembe jut Gábor arca és az a pillanat, amikor elvette tőlem a pogácsát.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg nekem kell változnom? Vagy inkább annak kellene változnia, ahogyan bánnak velem?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet így élni? Vajon tényleg csak annyit érünk nők, amennyit mutat a mérleg?