Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott – Bűntudat, szerelem, megbocsátás
– Mit keresel itt, Márk? – Cora hangja remegett a dühtől és a kétségbeeséstől, miközben a nappali közepén állt, kezében a telefonommal. A képernyőn ott villogott Ella üzenete: „Köszönöm a tegnap estét. Még mindig érzem az illatod.”
A szívem a torkomban dobogott. Egy pillanat alatt visszarepültem arra a végzetes éjszakára, amikor minden megváltozott. Aznap este, amikor Ellával találkoztam, még nem tudtam, hogy egyetlen döntésem ilyen lavinát indít el az életemben.
Cora és én az egyetemen ismerkedtünk meg. Egy hűvös decemberi napon, amikor az egész hallgatói önkormányzat egy teremben gyűlt össze, hogy a farsangi jelmezbérlésről vitázzon. Szokás szerint öt percet késtem, és épp akkor léptem be, amikor mindenki egyszerre beszélt. Általában ilyenkor rögtön belevetettem magam a vitába, de akkor megláttam Corát. A haja sötétbarna volt, szemei mélyzöldek – és ahogy rám nézett, mintha az egész terem elcsendesedett volna. Aznap este együtt mentünk haza, és onnantól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.
Tíz év telt el azóta. Közös lakás Budán, két gyerek: Lili és Bence. Mindenki azt mondta rólunk, hogy mi vagyunk az álompár. De senki sem látta a repedéseket a felszín alatt. Az utóbbi időben Cora egyre fáradtabb lett, én pedig egyre többet dolgoztam – vagy inkább menekültem a munkába. A hétköznapok szürkesége lassan felemésztette azt a tüzet, ami valaha köztünk volt.
Aztán jött az a céges karácsonyi buli. Nem akartam menni, de a főnököm ragaszkodott hozzá. Ott találkoztam Ellával – egy régi ismerős volt az egyetemről, akit évek óta nem láttam. Ő is fáradtnak tűnt, de a mosolya még mindig ugyanolyan huncut volt. Egy pohár bor után már nevetve emlegettük a régi sztorikat.
– Emlékszel arra az estére, amikor véletlenül bezártuk magunkat a könyvtárba? – kérdezte Ella.
– Hogyne emlékeznék! – nevettem fel. – Te majdnem sírtál, én meg próbáltam feltörni az ablakot.
Az este előrehaladtával egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nem tudom pontosan mikor történt – talán amikor Ella keze véletlenül az enyémhez ért –, de abban a pillanatban minden más megszűnt létezni. Aztán már csak arra emlékszem, hogy egy taxiban ülünk, és Ella lakásához hajtunk.
Másnap reggel bűntudattal ébredtem. Ella mellettem feküdt, csendesen lélegzett. Gyűlöltem magam azért, amit tettem. Gyorsan felöltöztem és hazamentem. Cora még aludt; néztem őt és azon gondolkodtam, hogyan lehettem ilyen gyenge.
Azóta minden napom rettegésben telt. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de Cora érzékeny volt minden rezdülésemre. Egyre többször kérdezte:
– Valami baj van? Távolságtartó vagy mostanában.
– Csak sok a munka – hazudtam újra és újra.
Aztán jött az üzenet Ellától. Cora meglátta. És most ott állt előttem, könnyekkel a szemében.
– Mondd el az igazat! – kiáltotta.
– Sajnálom… – suttogtam. – Nem tudom megmagyarázni… csak megtörtént.
– Megcsaltál? – kérdezte halkan.
– Igen.
Cora összeomlott. Napokig nem szólt hozzám. A gyerekek is érezték a feszültséget; Lili sírva kérdezte:
– Anya miért nem mosolyog már?
Nem tudtam mit mondani neki.
Az anyósom, Ildikó is bekapcsolódott:
– Márk, hogy tehetted ezt? Cora mindent feladott érted! Hogy nézel ezek után a gyerekeid szemébe?
A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. Az egyik kollégám, Gábor félrehívott:
– Mi van veled mostanában? Olyan vagy, mint aki máshol jár fejben.
Csak vállat vontam.
Cora végül elköltözött pár hétre az anyjához. A lakás üres volt nélküle és a gyerekek nélkül; minden este csak ültem a kanapén és bámultam a falat. Próbáltam írni neki levelet, de sosem küldtem el.
Egyik este Ella felhívott:
– Sajnálom, Márk… Nem akartam tönkretenni semmit.
– Nem te vagy a hibás – mondtam neki –, én döntöttem rosszul.
Végül Cora visszajött beszélgetni. Leültünk egymással szemben.
– Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdeztem remegő hangon.
Hosszú csend következett.
– Nem tudom… Talán egyszer igen. De most még nem megy.
Azóta hónapok teltek el. Próbáljuk újraépíteni azt, ami összetört bennünk. Néha úgy érzem, sikerülhet – máskor meg azt gondolom, örökre elveszítettem őt.
Vajon lehet-e újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott? Megérdemlem-e egyáltalán a megbocsátást? Ti mit tennétek a helyemben?