A csodagyerek árnyékában: Hogyan tanultam meg begyógyítani a régi sebeket

– Miért nem tudsz egyszer te is olyan lenni, mint Gergő? – csattant fel anyám hangja, miközben a leveseskanalat az asztalhoz ütötte. A gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel, ami már napok óta vibrált közöttünk. Apám némán kanalazott tovább, mintha nem hallotta volna, de én pontosan tudtam, hogy minden szava belevésődik a csendbe.

Gergő, a bátyám, mindig is a család büszkesége volt. Már általánosban kitűnő tanuló, zongoraversenyek győztese, később az országos matekversenyen is dobogóra állt. Mindenki róla beszélt: a szomszédok, a rokonok, még a tanáraim is. „Te vagy Gergő húga? Biztos te is ilyen okos vagy!” – mondták mosolyogva, én pedig csak bólintottam, miközben belül egyre jobban összeszorult a torkom.

Aznap este, amikor anyám újra szóba hozta Gergő ösztöndíját az ELTE-re, már nem bírtam tovább. – És én? – kérdeztem halkan. – Észre sem veszed, hogy én is itt vagyok? Hogy nekem is vannak álmaim?

Anyám arca megkeményedett. – Ne hisztizz, Klári! Ha annyit tanulnál, mint Gergő, talán neked is menne! – mondta ridegen.

A szobámba menekültem. Az ablakon túl az eső kopogott, mintha csak velem sírna. A naplómat elővettem, és remegő kézzel írtam le: „Miért nem vagyok elég jó? Miért nem szeretnek úgy, mint őt?” Ezek a kérdések gyerekkorom óta kísértettek.

Az évek teltek. Gergő egyre magasabbra jutott: jogi karon végzett, most egy menő ügyvédi irodában dolgozik Budapesten. Én közben tanítónő lettem egy kisvárosi iskolában. Nem voltam rossz tanuló soha, de nem is voltam kiemelkedő. A családi ebédeken mindig Gergő volt a téma: „Képzeljétek, Gergő most egy fontos ügyet nyert meg!” – újságolta anyám csillogó szemmel.

Egy alkalommal Gergő hazajött látogatóba. A nappaliban ültem, amikor belépett. – Szia, Klári! – mosolygott rám. – Hogy vagy?

– Jól – feleltem kurtán.

– Hallottam, hogy az egyik diákod országos versenyt nyert. Gratulálok! – mondta őszintén.

Meglepődtem. – Te ezt honnan tudod?

– Anyu mesélte telefonon. Büszke rád.

Elakadt a lélegzetem. Anyám sosem mondta ezt nekem. Csak Gergőnek beszélt rólam? Vagy csak neki tudja kimondani azt, amit nekem sosem?

Aznap este Gergő bejött hozzám a szobába. Leült az ágyam szélére.

– Klári… Tudom, hogy nehéz lehetett mellettem felnőni. Sosem akartam elvenni tőled semmit.

– Nem te vagy a hibás – suttogtam. – Csak… néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék.

Gergő bólintott. – Én is éreztem nyomást. Mindig azt várták tőlem, hogy tökéletes legyek. Néha szerettem volna csak simán Gergő lenni, nem „a csodagyerek”.

Sokáig beszélgettünk aznap éjjel. Elmondtam neki mindent: a féltékenységet, a fájdalmat, azt is, hogy mennyire vágytam anyám elismerésére. Ő pedig meghallgatott.

Másnap reggel anyám csendben ült a konyhában. Odamentem hozzá.

– Anyu… Szeretném, ha egyszer rólam is mesélnél valakinek úgy, ahogy Gergőről szoktál.

Felnézett rám. A szemében valami megremegett.

– Tudod… mindig büszke voltam rád is. Csak talán nem mondtam elégszer – mondta halkan.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megöleltem őt.

Azóta próbálok másként nézni magamra és a családomra is. Már nem akarok Gergő lenni. Elég vagyok így is: Klári, aki szeretettel tanítja a gyerekeket, aki néha hibázik, de mindig próbál jobb lenni.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hányan élnek még ma is valaki árnyékában? Hányan érzik magukat láthatatlannak? És vajon mikor mondjuk ki végre egymásnak azt, amire mindannyian vágyunk: hogy fontosak vagyunk?