„Anyám, miért nem lehetek én is otthon?” – Egy lány harca a saját helyéért

– Penelopé, beszélnünk kell – mondta anyám, Viktória, miközben a nappaliban ültem, a régi kanapén, ahol gyerekkoromban annyit nevettünk együtt. A hangja szokatlanul komoly volt. Apám, Márk, az ablaknál állt, karba tett kézzel nézett ki a kertbe. Éreztem, hogy valami készül.

– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.

– Tudod jól, hogy most már főiskolára jársz Budapesten. Sokat vagy távol. Mi csak azt szeretnénk… – kezdte anyám, de apám közbevágott.

– Penelopé, nem akarjuk, hogy úgy érezd, nincs helyed itthon. De gondolkodtunk rajta: mi lenne, ha a szobádat átalakítanánk dolgozószobának? Neked úgyis ott van az albérleted a városban.

A szívem összeszorult. Mintha egy pillanat alatt idegenné váltam volna a saját otthonomban. – De hát ez az én szobám! – tört ki belőlem. – Itt nőttem fel! Nem akarok hajléktalannak érezni magam, amikor hazajövök!

Anyám leült mellém. – Kislányom, nem erről van szó. Csak… nekünk is szükségünk van helyre. És te már felnőtt vagy.

– Felnőtt? – nevettem fel keserűen. – Akkor miért érzem magam mégis ennyire elveszettnek?

A vita hetekig húzódott. Amikor hétvégente hazamentem Gödöllőre a kollégiumból, minden alkalommal újabb dobozokat találtam a szobámban. Anyám könyveket pakolt el, apám a régi ágyamat nézegette, mintha már nem is lenne szükség rá.

Egyik este apámmal kettesben maradtam a konyhában. A villanyfény sárgásan világította meg az arcát.

– Tudod, Penelopé – kezdte halkan –, én is voltam fiatal. Amikor elköltöztem otthonról, apám egy hét múlva már kiadta a szobámat albérlőnek. Nem akarom ezt veled tenni. De anyádnak fáj a háta, kell neki egy hely, ahol dolgozhat.

– És nekem? Nekem nem kell hely? – kérdeztem dühösen.

– Te már elindultál a saját utadon – mondta csendesen.

Aznap este sírva aludtam el. A barátaimnak panaszkodtam másnap a kollégiumban.

– Ez tipikus – mondta Zsófi. – Az én szüleim is azt mondják, hogy „felnőttél”, de ha pénz kellene vagy bajban lennék, rögtön visszavárnak.

– De hát ez az otthonod! – csattant fel Gergő. – Jogod van hozzá!

Egyre inkább úgy éreztem, hogy két világ között rekedtem: már nem vagyok gyerek, de még nem vagyok teljesen felnőtt sem. Az albérletben idegenekkel osztozom egy szobán, otthon pedig lassan elveszítem a helyemet.

Egyik vasárnap délután anyám váratlanul bejött a szobámba.

– Penelopé, beszélhetnénk?

Bólintottam.

– Tudom, hogy nehéz neked ez az egész. Nekünk sem könnyű. De szeretném, ha tudnád: mindig hazavárunk. Akárhogy is döntesz az életedben.

– Akkor miért érzem azt, hogy kitúrnak innen? – kérdeztem halkan.

Anyám megfogta a kezem.

– Nem akarunk kitúrni. Csak próbálunk alkalmazkodni ahhoz, hogy már nem vagy mindig itt. De ha szeretnéd, megtartjuk a szobádat úgy, ahogy van.

Néhány hét múlva apám is leült velem beszélgetni.

– Tudod mit? – mondta mosolyogva. – Legyen ez a te döntésed. Ha szeretnéd, maradjon minden úgy, ahogy volt. Ha pedig úgy érzed, készen állsz rá, átalakítjuk együtt a szobát úgy, hogy mindenkinek jó legyen.

Megkönnyebbültem. Nem volt könnyű kimondani: – Szeretném megtartani a szobámat. Még szükségem van rá.

A családi béke lassan visszatért. De tudom: sok fiatal jár hasonló cipőben Magyarországon. Vajon tényleg el kell veszítenünk az otthonunkat csak azért, mert felnövünk? Vagy lehet egyszerre önállónak lenni és megtartani azt a biztonságot is, amit a család jelent?

Ti mit gondoltok? Tényleg csak akkor lehetünk felnőttek, ha már nincs helyünk otthon? Vagy lehet egyszerre két világban élni?